Kiss Bence: Nők, akikbe bele lehetne szeretni

2017. március 4., szombat, Irodalom

Talán mással is megesik: szembe megy valakivel az utcán, leül mellé a színházban, valaki vállára teszi a kezét, és tudja, hogy az illetőbe menthetetlenül bele tudna szeretni. Történik ez így néha egy házasság derekán is: ilyenkor pedig csak a józan ész és a csikorgó fog tud ellenállni a vonzásnak. Van úgy, hogy érzem: kimondatlanul is tudjuk mindketten, vigyáznunk kell, mert megeshet, a lépcső tetején csak rám vár egy banánhéj.

Vannak nők, akikbe bele lehetne szeretni, de van valami, amiért nem szabad. A fölismerés-érzetek lassan gyűltek össze, cseppenként, így lett belőlük must, édes must, olyan, amit jó inni, csak bosszút áll az érzelmi emésztésen.
Persze ezek nem vegytiszta helyzetek. Lássuk csak. Nevetünk. Kacagni rengeteg módon lehet: cinkosan, kajánul, zavartan... majdnem szerelmesen. Ez a majdnem állapot azért sokat mond. Vissza hát a nőkhöz.
Miért, miért nem, az apróka hibáikat szeretem. Talán, mert jelzik, s érzem, hogy nem tökéletesek, tehát valósak, ettől megérinthetőek. Vegyük például ezt a szájat. Szívet formál, a tulajdonosa ideges, ezért elvékonyodik. Néha grimaszba rándul, bár azt hiszem, nem tud róla. A patyolat bőrből természetesen ugrik elő – a most épp mélyvörös rúzs. Talán pár perccel a találkozásunk előtt húzta ki ajkát, összpontosítva, szigorúan nézve a tükörbe. Hozza magával ezt a készülődéses hangulatot. A csészéjét nézem, ahogy az ajkához érinti. Finom mozdulatok, finom a lénye is. Nem marad lenyomat a porcelánon. Elkapja a tekintetem, kérdően néz: Mi? Megrázom a fejem. Beszélgetünk, a nap átsüt kiengedett haján. A bőre, mintha bársony, valamely reklám photoshopolt bársonya. Kacag, nem is, inkább csitrisen vihog, bármikor felismerném, ha egy nagyobb teremben hallanám. Az ajka szélét nézem, ahogy a kacagásból komolyul. Nem viccelünk, komoly a témánk. Mi magunk. A csészét újra a szájához emeli, a vöröset megfogja a kávé feketéje. A szájprém belső része barna lesz, mert kicsit cserepes, száradt ez a száj. Nem szólok, csak nézem, ahogy az ajka széle le és fel jár. Tépelődik magában. Arra gondolok, hogy meg akarom puszilni. Nem, nem megcsókolni. Puszit akarok nyomni az arcára, kimondatlan búcsúként.
Ugrunk. Ő, nos ő, ő mindig kacag. Ilyen egyéniség. Megtanultam tisztelni, hogy hullámzik belőle a feltétlen bizalom, a jókedv. Ma szép. Nem mindig az, de ma igen. Készült. Sok alapozót használ, az ajtóból látom már. Semmi értelme, az arca alapból is szebb, mint vakolata, de ezt inkább nem mondom meg neki. Arra gondolok, hogy tiszteletet érdemel, ő is, mint minden lány, nő, asszony, aki a fürdőszoba tükre előtt hosszan álldogálva, vagy egy zsebtükör villanása alatt villámgyorsan rendbe szedi az arcát. Na de vissza rá. Legszebb, ahogyan kacag. Jellegzetes, vidám és meleg. Eltűnődöm, hogy ő olyan. Olyan, akibe rettenetesen bele lehet szeretni. Intek a pincérnek: fizetek. Hadd maradjon a kacagása itt, hadd maradjon a fejemben, hadd legyen, akire majd akkor is, amikor másba leszek fülig szerelmes, úgy gondolok vissza, hogy kacag. Hollywoodi produkcióba illő a következő gondolatom, mosolygok is a magam által gyártott giccsen, ahogy végiggondolom, hogy ő túl szabad, tilos lenne megpróbálnom lekötni, mert a szerelem az kötelék. Évek óta nem is  találkoztam vele.
És van a femme fatale. Nem mindenkinek, de nekem épp ő az. Találkozásunk első percében felizzott a levegő, a racionalitás mint egy öreg fürdőköpeny repült a szennyesbe. Nem szerettünk azóta sem egymásba, lezártuk azt a bizonyos ajtót, de hogy a kulcsát is eldobtuk, más aligha értheti. Ez volt az agy győzelme az ösztön fölött, mégis volt egy pillanat, amikor majdnem eltörött minden erőfeszítésünk. A kapcsolatáról beszéltünk, amelybe épp akkor lépett be, támogattam, biztattam, drukkoltam, mert a boldogságát is éreztem, és sütkéreztem a melegében. Halkan beszéltünk sok ember közt, talán suttogtunk, egymás szemét néztük, érveltünk, alátámasztottunk, felsoroltunk, értelmeztünk. Nem tudom, hogyan, és utólag ő sem tudta, mikor, de érzékszerveim felvisítottak. A beszélgetésben, a külső zaj miatt, a halk szavak miatt, közel, túl közel került az arcunk egymáséhoz. Nem vettem észre. Talán ő sem. A villanást az alsó ajkam okozta, a melegség, ami rátapadt, a puhaság, a kellemesen nyirkos érintés – az ajka. Bordáim közt már indult a fogaskerék, ujjamban pezsgett a mozdulat, hogy megragadjam, hogy egymásnak essünk, mint filléres regény szerelmesei. De erősebb volt a felismerés, és főként a döntés, hogy más úton járunk, és nem azon, amit érzékeink diktálnak. Hátralépés, csikorogó fék, mint a vonatnál, súly feszült a síneknek, és megállt. Hátrább léptünk, szemünk sem rebbent, folytattuk a beszélgetést.
   Most a kávém szürcsölöm és a képernyő monoton fehérjét bámulom. Az elméletem megvolna a beleszeretéshez. Úgy kell, hogy szabadon történjék, hogy birtokoljuk egymást és ne is. Mindezt egyszerre. Ha állunk a nyári fesztiválokon, akkor tudjuk élvezni a zenét, a leengedett kézben, műanyag pohárban pihenő rozéfröccsöt, engedjük, hogy a gépéből kanyargó dallam sodorjon, de legyen meg az a pillanat is, amikor a kezünk összeér, hirtelen jusson eszünkbe a másik fél, öröm borítson – majd zökkenjünk vissza előző állapotunkba.
   Hogy ilyent ki ígér? Lehet úgy szeretni, mint elméletben? Aligha. De nem baj. Addig is gyűlnek ők, a nők, akikbe nagyon bele lehetne szeretni. Kérdés, hogy szabad-e.

(Szabadság)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 753
szavazógép
2017-03-04: Irodalom - :

Bihari Csilla: Anya szíve

anya szíve végtelen
folyton kóborol velem
néha túlcsordul szorít
mindig féltőn bátorít
sosem vakmerő erő
örök s törhetetlen ő
néha gyűri mélabú
de csak titkon szomorú
2017-03-04: Irodalom - :

Kapui Ágota: Impromptu

Markolj szívembe újra döbbenettel
ha rám hajolsz hát ne ismerj határt
keringj véremnek sűrű szégyenével
hogy perceink haraggal éljem át –
mert kikopott a düh az emlékedből
és megszelídült számon a neved
hát megtanultam járni és beszélni
és verset írni – újra – nélküled