Avilág végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, s itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világlusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Évről évre itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Először persze megvendégelte finom vacsorával, aztán elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. Ha kipihenhetem magam, majd csak megmozgatom ezeket a lustákat.
Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és szépen elaludt.
Hajnalban, mikor még a Nap is aludt, s a Hold még lámpással járt a messzi városok felett, a Szél már talpon volt. Egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol-merre járt, hol-mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S mennyi ember! Több, mint ahány fűszál van ezen a réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön.
Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: „Megint egy nap, és nem hozott semmit…”
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy kiadós esőt. Telerakta a batyuját jó kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda…
Na hiszen, lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért. Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy brrr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek:
– De szép napsugaras idő van ma!…
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útra kelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat a toronymagas, selyempuha fűben.
