Fekete pléhszemüveges idők

Az oroszok bejövetele emblematikus fogalom. Az orosz bejövetel a Vörös Hadsereg Székelyföldre érkezését rögzíti, köztudott, hogy ebben a hadseregben a Szovjetunió sokféle nációjához tartozók is voltak, de az egyenruha, a katonai nyelv az orosz volt, ennek folytán ezek viselőjét és használóját mind oroszoknak nézték, akkor is, ha kirgiz, kalmük vagy bármi más népcsoporthoz tartozott.

Özvegy Kuthi Istvánné a nálunk szokásos módon élte meg az oroszok bejövetelét. Leánya, Irénke a Borzalmas éjszakák című visszaemlékezésében említi, de a beteg ágya mellett is elmondja, hogy édesanyja bátor asszony volt, s ez többször is megmentette életét. Igaz, hogy bátorsága juttatta a börtönbe is, de ez semmivel sem csökkenti a bátorság erkölcsi értékét és emelkedettségét.

Leánya, férje után Ráduly Irén a bátorsággal példálózva említi, hogy az oroszok bejövetele után egy alkalommal egy orosz katona részegen bement az udvarra, és követelőzött, hogy adjanak neki enni, mert hanem mindenkit lelő. Irénke néni a kezébe nyomott egy fél kenyeret, ezt az orosz földhöz vágta, s előkapta a revolvert. Kuthi Istvánné kicsavarta a katona kezéből a fegyvert, a kapun kilökdöste, és melléje dobta a pisztolyt. A katona lerogyott a kapu előtt, s ott helyben el is aludt. Mikor felkelt, valószínű, semmire sem emlékezett, és békésen továbbállt.

Egy másik alkalommal az orosz sokaság ismét megtöltötte az udvart. Édesapja éppen vizet mert az állatoknak. A katonák azt kérdezték: hol vannak a nőszemélyek? Apja azt felelte, nincsenek otthon. Közben édesanyja meghallotta, hogy az oroszok őket keresik, a konyhából Gál Annával, a szolgálóval felmenekültek a padlásra, és ott elbújtak. Az oroszok lányokat, asszonyokat kerestek a házban, az istállóban, de szerencsére a padlásra nem mentek fel.

A harmadik történet már számomra is ismerős, mert az én édesanyám is hasonló módon cselekedett. A katona vezette ki a lovat az udvarról, Kuthi Istvánné kitépte a kötőféket az orosz kezéből, és nem engedte, hogy az állatot magával vigye. Anyám a gyümölcsöskert végébe rejtette el a Sárgát, megkötötte az almafához, s a kóstot, a vizet is oda hordta hátra. Valósággal kényeztette a lovat, hogy éhségében vagy a szomjúság miatt nehogy nyerítsen, és elárulja magát. A Csernáton utcáin vonuló orosz ármádiából mégis észrevették a lovat, s valaki a famíliából kiabálta, hogy viszik a Sárgát. Anyám a menetoszlophoz rohant, rángatta a kötőféket, s magyarul kiabált a szovjet katonára, hogy eressze el a lovat. Érdekes, hogy az egyik tiszt mordult rá a katonára, hogy hagyja a lovat. Anyám a vonuló hadsereg kötelékei előtt visszavezette a portára a Sárgát.

Kuthi Istvánné bátorságára még felismerek egy példát: a beszolgáltatás idején nagy adóadósság is összegyűlt. Megjelent az adószedő három társával, s vitték volna el adóba a borjút. Irénke előbb sírva kérte őket, hogy ne hajtsák el a lefoglalt állatot, valahonnan pénzt kérnek kölcsön, s törlesztik az adóhátralékot. De nem volt kegyelem, a borjút vonszolták az udvaron a kapu felé. Az asszony húzta vissza, de hiába. Mikor a kapu közé értek, az asszony csavart egyet a borjú farkán, az megszökte magát, és visszarohant az istállóba.

Leánya, Ráduly Józsefné itt jegyzi meg, hogy édesapja, Kuthi István csendes, félénk természetű ember volt, a későbbiekben, ha tehette, mindig feleségét, Irénkét küldte a néptanácshoz. Márpedig oda gyakran hívatták.

(folytatjuk)