„S mint bársonyon smaragdok, jáspisok” Petri György
Ma lettem negyvenhét éves,
nem túl sok, nem is kevés ez,
annyi
amennyi;
mint a rab a börtönéhez,
félelemhez, betegséghez
szokta-
tom ma-
gam; negyvenhét év már oda,
és lesz-e vajon repeta;
egy-két
pitykét,
mint sziporkázó érdemet,
még felragyogó éveket
tűz-e,
fűz-e
az Úristen kabátomra,
életemre, halálomra
mást is:
jáspist,
ametiszt, smaragd napokat,
gyémánt, jáde hónapokat,
s az éjt
s a fényt
váltogatva (napot holdra,
s csillagokra), vált-e voltra
hamar,
s takar
be föld ízű paplanába,
s kever vízzel el a sárba’?
Ezen
teszem-
veszem magam mostanában,
szorongatva, holtra váltan,
ki itt
virít,
de már érzi (sejti?), tudja,
minden csoda, az is bukta
lehet,
lehet,
ha a testben szervezetten
törnek ellenére eppen,
lazul
„az úr”,
rontja, metszi, töri kedvét
szülinapi elesettség:
s alig,
alig.