Fekete pléhszemüveges idők (2.)

Érdekes, hogy az események mintegy kontrasztos megjelenítéséért, akárcsak a népmesékben, mindig kerül egy jóakaró, ez esetben a máskor többnyire negatív szerepet játszó milicista. Ehhez a vonulathoz tartozik egy későbbi történet, Kuthi Istvánné bebörtönözésének utolsó fogdai mozzanata, amikor a börtönigazgató kezet csókol a szabaduló rabnak.

Irénke néni meséli: Hazajöttem, és sírtam itthon. Jöttek ismét a tejért. Mondta a milicista felesége — fiatalka volt —, ne búsuljon, Kuthi néni. Azt mondta: ő ír egy papírt, azt másoljuk le, hogy ne legyen a milicista írása. Azzal a papírral el kellett járni a falut házszám szerint. Az egész faluban öten nem írták alá, hogy Kuthi rendes ember volt-e, vagy nem. A milicista nem jött fel, a feleségét küldte, az hozta a hírt, s azt mondta: itt a papír, ennyi a házszám, ahol aláírták. Én bevittem a papírt Szentgyörgyre, s azt mondtam: engem akár kidobnak, akár letartóztatnak s elvisznek, én innen az uram nélkül haza nem megyek. Az uram ott volt fogságban, fenn a lágerben. (Gondolom, hogy a láger egyike volt az árkosi katonai kiképző központoknak, később az ukrán menekültek egyik gyűjtőhelye, s innen kapta a láger nevet — S. L.) Megnyomtak valami gombot, s behozták az uramat a lágerből valami dubával, s hazahoztak. Én Pistát a lágerből ki tudtam venni a nép aláírásával. Aztán úgy lehet, hogy jött valami rendelet, mert a többieket is elcsapták. (...) De jött a rendelet, hogy be kell állni a kollektívbe. Elkezdték, hogy a kulák álljon be elsőnek. Az uram bujkált. Mikor jött a milicista, s jöttek a szekusok, sírt. Csendes, jámbor úriember volt. Helyette én mentem el a néptanácshoz. Nincs itthon, ide ment, oda ment — azt mondtam. Mikor lehívatták, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot, azt mondta, a felesége nélkül nem teszi meg. Gyere, Irénke, mondta itthon, írjuk alá, a gyermekek ne maradjanak anya s apa nélkül. Ezek hanem mindent elvisznek. Beálltunk a társasba. Utánunk aztán mindenki azt mondta: ha Kuthi úr beállott, mi is bemegyünk. (…) Én hoztam férjhez 6,63 hektár földet. Az uram, azt hiszem, 13-at, de sok földet örököltünk az apósom részéről is. Ezt mind bevittük. A kollektívbe mindent elvittek. Vetőgépet, kaszálógépet, gereblyézőgépet, aratógépet, ekéket, hengert, mindent. Három ökörszekeret, két szekeret, a lovakat hámostól. (...)

Kuthi Istvánné meghurcolása, börtönbüntetésre ítélése az 50-es évek receptje — ma úgy mondanók: forgatókönyve — szerint történt. A földbirtokosok ,,kiemelése" után következtek a módosabb gazdák, akiket kulákká nyilvánítottak, nem teljesíthető közmunkával, beszolgáltatással és hatalmas adókkal sújtottak. Megfélemlítésük válogatott módszerekkel és eszközökkel folyt a pszichikai nyomásgyakorlástól egészen a fizikai bántalmazásokig s az elhurcoltatásokig. Általános fogás volt, hogy fegyvertartás miatt vagy arany ékszerek tartásáért házkutatást tartottak, hamis tanúk állításával politikai kirakatpereket konstruáltak, erőszakkal elválasztották a házastársakat, a gyengébb idegzetű embereket lelkileg is tönkretették. A bebörtönzések és deportálások tömeges jelenséggé lettek, Benkő Levente kutatásai nemrég tárták fel, hogy voltak helyek, ahol normára gyártották az osztályellenséget.

Özvegy Kuthi Istvánné és környezete tudja, hogy az én famíliám is átélte a kulákosítás minden borzalmát, ha nem is ilyen súlyos mértékben, mint az övék. A különbség annyi, hogy szüleimet nem zárták be, de apám a saját gőzgépével egyféle munkaszolgálaton volt Fogaras mellett, részt vett Viktóriaváros felépítésében. Kuthiék a közös sors miatt is kertelés nélkül tárják fel megnyomoríttatásuk történetet.

Özvegy Kuthi Istvánné: Megjött Vida Bálint. Azt mondja: jöttünk az aranyért s a puskáért. — Nekünk nincs puskánk — mondtam. S aranyuk? — Az volt — mondtam —, de ellopta egy kicsi leányka ’46-ban, a szárazság idején. Nem tudtuk sokáig, hova lett az arany, de eladta valakinek, s az levitte a milíciára, mert észrevette, hogy az arany lopott portéka. Hívattak a milíciára. Azt mondta Pista nekem: vigyázz, mit beszélsz, mert engem már egyszer elvittek. Én nem mondtam, hogy ki lopta el az aranyat, mert nem láttam. A leányka huzigálgatta a babakocsit a szárazság idején. Akkor lopta el. Tartottak egy nagy házkutatást. Nem kaptak semmit. S azt mondták, ne búsuljunk. Megyünk Szentgyörgyre, kitisztázzuk a dolgot, s holnap reggelre visszahoznak. Úgy, ahogy voltam, egy ruhában s szandálban mentem, még zsebkendőt sem vittem. Este volt. Akkor levittek Illyefalvára, egyik ember őrzött engem az autóban, kettő bement, s egyik, úgy lehet, bedugta a revolvert a gerezdbe — Benkő Sanyi, a tanár így mondta el. Sanyit úgy elverték! És akkor engem bevittek Szentgyörgyre. Betettek valami kamarába vagy cellába. Reggel vittek valahova, de nem Uzon, hanem a Csíki utcán felfelé. Sírtam: hát ez nem az uzoni út! Ez június 10-én volt. Ott voltunk négyen egy cellában. Aztán egy irodaformába vittek vallatni. Egy női harisnyát felhúztak, hogy ne látsszék rajtam a gumibot nyoma. Fogták a karomat, s úgy vezettek elő. Vallattak, s mondták, hogy be kell állni a kollektívbe. Voltak hamis tanúk, akik vádoltak. A szomszédban volt egy zsellér asszony, Lázár Mária. (...) Szeptember 7-én elővittek a törvényszékre, a tárgyalásra. Levették a pléhszemüveget. Megjelent Gál Dénes (a néptanácsnál dolgozott), ő volt az első tanú. Azt mondta: olyan büszke volt, hogy a néptanács ajtaját úgy becsapta, hogy a vakolat is leomlott. Nem féltem. Azt találtam mondani: hazudik. Ki volt az az ügyes, aki így megvakolta? Rám ordítottak: fejet le! A fejem le kellett süssem, mert nem volt szabad szóljak. Egyebeket is mondott, de már nem tudom, mit, az ijedtségtől vagy bánatomban elfelejtettem. A második volt Kósa Károly. Ő azt állította, hogy jártam a kulákokat, hogy ne álljanak be a kollektívbe. Soha még az ajtójukat sem nyitottam meg. Soha. Alszegben laktak. Én idegenből jöttem, Szotyorból, s nem ismertem az uzoni embereket. A harmadik tanúnak itt volt a zsellérlakása. A ház még megvan. Bajka Albert bá, ő azt mondta, hogy hallgatjuk a rádiót, s várjuk a külföldieket. Az amerikaiakat. Akkor volt még egy, Bajkó Zsigának a leánya, Irma, a néptanácsnál dolgozott. Ő csak annyit mondott, hogy büszke voltam, s nem fizettem ki az adót. Nem a büszkeség miatt nem fizettem. Nagy volt a teher, a beszolgáltatás, minden volt, s nem volt pénzünk. Akkor volt a másik tanú, a postás. Idejött Kese Kálmán bácsi Mogyorósról. Beoltotta a disznókat. Nem volt pénzem, hogy kifizessem. Hát amit ma kaptunk tejből vagy valami egyébből, abból alig tudtunk élni, pedig éjjel-nappal dolgoztunk. Valahonnan kaptam néhány lejt. Azzal befutottam Fámékhoz, mert ott volt Kese Kálmán bácsi, ott utolértem, s a pénzt odaadtam. Megköszöntem, s eljöttem. Ő annyit vallott, csak annyit látott, hogy a kulákhoz bementem, de nem tudja, hogy mit beszéltünk, mert ő a kapunál volt, s én hátul az istállóban. Erre kaptam hét esztendő börtönt.