Miközben a világ magyarsága Csíksomlyóra, a zarándoklat méltóságára figyel, érdemes újra Marosvásárhelyre pillantani. Mert ami az egykori székely fővárosban történik, több, mint ünneprontás.
Mert a marosvásárhelyi római katolikus iskola ellehetetlenítési, felszámolási kísérlete, illetve a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák ellen indított újabb hadjárat nem csupán annyit tart, mint egy pünkösdi királyság, hanem az egy módszeres, jól kigondolt, következetesen végrehajtott nemzetiségi megalázás. Hiszen Marosvásárhelyen nem csupán az ott élőket, hanem az egész erdélyi magyarságot folyamatosan megalázzák az évszázados asszimilációs törekvések jegyében.
És mindez precedensértékű, mert ma hadjáratot indítanak egy felekezeti iskola ellen Marosvásárhelyen, holnap pedig ugyanezt teszik máshol, egy másik történelmi egyházzal, egy másik kisebbségi intézménnyel. Most persze látszólag minden érintett rendezni kívánja a Római Katolikus Teológiai Líceum mesterségesen és jól irányzottan összekuszált ügyét, még a Szentszék romániai apostoli nunciusa is bekapcsolódott a tárgyalásokba – eredménytelenül –, még a felek közötti párbeszédkészség is erősödik, ám ennek ellenére mégsem körvonalazódik az az egyértelmű és tiszta akarat, amely lezárni kívánná ezt a méltánytalan helyzetet. S mintha ez az iskolaügy nem lenne elég, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak nem akadt fontosabb dolga, hirtelen elkezdte leszereltetni a magyar, illetve kétnyelvű utcanévtáblákat. Állítólag a prefektúra utasítására, de ennél fontosabb az üzenet a vásárhelyi magyarságnak: csupán megtűrt polgárai Bernády György városának.
Most már nem is csak az a kérdés, min múlott, hogy a tavalyi önkormányzati választások során újra nem sikerült magyar polgármestert választani. Ennél mélyebbre kell ásni, s meg kellene tárgyilagosan vizsgálni, bő negyedszázaddal a rendszerváltás után miként juthatott ide Marosvásárhely. S ha maguk a vásárhelyiek úgy érzik, elfogadhatatlan, ami a városukban történik, önhibájukon kívül rossz a közérzetük, és többet érdemelnének, nem tévednek. Magukra maradtak, cserbenhagyták őket. És ha eddig a politikusok nem tudták vagy nem akarták életben tartani az egykori magyar várost, ma legalább azoknak az elkötelezett civil szervezeteknek kellene erőteljesen szurkolni, mi több, segítséget nyújtani, amelyeknek polgárai még hisznek abban, hogy Marosvásárhely nem veszett el végérvényesen.
És ha már pünkösd és zarándoklat, ez a jó alkalom arra, hogy százak, ezrek, netán tízezrek bár gondolatban bátorítsák bajban lévő marosvásárhelyi felebarátaikat, mindazokat, akik az ottani katolikus iskoláért, a város magyarságáért próbálnak cselekedni. Mi több, szükséges lenne a templomokban, illetve Csíksomlyón megfogalmazható, határozott tiltakozás is, hiszen a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye nem csupán a város gondja, hanem az egyház és a nemzet ügye is.