Mint a labda íve, olyan ez a sors. Ismerjük a lendület erejét, a felfelé ívelő pálya szépen alakuló görbéjét, majd a zuhanást megelőző pillanatokat, amikor már látszik, hogy az a tárgy körülbelül hol ér majd földet. A labda röpülése mindig egy jó dobástól függ, amely meghatározza az ívét meg a hosszát, és csak abban reménykedhetünk, hogy minél magasabbra lendül, és minél hosszabb lesz az a pálya, amely a zuhanást megelőzi.
Nyolcvanöt esztendő, szép egyenletes dobás… Egy élet, amelyet a hit és a kitartás vezérelt, a kiapadhatatlan mondanivaló, a regényekké szerveződő szavak, sorok, bekezdések és fejezetek sűrű szövete, amelyben az ima és az előítéletek nélküli szeretet segít eligazodni. A biblikus áradás, a fohászra nyitott lélek, a küldetését megélő ember helye a világban, aki nem ismer más nyelvet, mint a szeretetét, hiszen minden ember Istentől való. Istengyermeknek lenni olyan megnyugtató létállapot, amely biztonságérzetet ad minden helyzetben. Vannak emberek, és szerencsére vannak írók és költők, akik képtelenek gyűlölni; gazdag és változatos szókincsükből hiányzik az előítélet, az undor, a megvetés. Küldetésük a dolgokat eligazítani életterükben, hogy egyetlen törvény, Krisztus törvénye töltse be a létezés minden aspektusát.
Jókai Anna regényeiben valahogy mindig elrendeződik a világ. Ne féljetek! – hangzik a Gondviselés parancsa, Godot is megjön előbb-utóbb… Van feladtunk és van reményünk, és minden veszteség hinni és túlélni tanít. Ez a teremtéshez kötődő bizalom még mélyponton és határhelyzetekben sem inog meg, legfeljebb csak rapszodikusabbá válik a hangnem, ahogyan az Ima Magyarországért című költeményében is. Ahhoz, hogy a társadalom, a politika, a temérdek ellentétet szülő közösségi és egyéni érdek ütközése jó irányba forduljon, a költőnek számos esetben meg kell invokálnia az „Öregisten, Nagyistent”, hogy a lecsonkolt, vesztébe rohanó országot visszahozza a pusztulás széléről a „haza kell találni” ősi parancsa szerint.
Jókai Anna nemzetféltő szavai irányt szabtak nekünk a közelmúlt legsötétebb időszakában, amikor a megváltásra olyan nagy szükség volt, mint a tatár, a török idején, mint ’48-ban,’ 56-ban, 1920-ban… Most is szükségünk volna imáira, közbenjárására, közvetítő szerepére e két világ között…
Nyugodjon békében.
KAPUI ÁGOTA