Az oltárépítő – Beszélgetés Hervai Katalin képzőművésszelIsten és a régi mesterek dicsérete

2017. június 17., szombat, Képzőművészet

Isten iránti hálája jeleként látott neki a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom falai díszítéséhez, oltárának kialakításához. Az immár nyugalmazott tanárnő, Hervai Katalin képzőművész alkotása abban is különleges, hogy a katolikus világban ritkaságnak számít a nem színes templombelső.

  • Fotó: Sántha Imre Géza
    Fotó: Sántha Imre Géza

– Kell-e feltétlenül vallásos meggyőződés, erős hit ahhoz, hogy valaki templombelső díszítésébe, oltárképek megalkotásába fogjon?
– Szerintem igen, a hit megléte mindenképpen jót tesz a műnek. Az én Istenbe, feltámadásba, az örök életbe vetett hitem mindig megvolt. Gyermekkoromból, serdülőkoromból azonban hiányzott a vallás gyakorlása, márpedig anélkül nem lehet eljutni a tudatosult hitig, amely az értelmedet is áthatja. Persze a természetben is rá lehet találni Istenre. Bennem ez elsősorban azt jelentette, hogy bármerre jártam, a templomokat kerestem, és ha megláttam egyet, mindig Istenre gondoltam. Persze a szép iránti érzékenységem is megnyilvánult ebben az érdeklődésben, az édesapám ágáról érkező német őseim között többen is voltak, akik vándorlásaik során aranyozóként, díszítőként, oltárkészítőként templomépítkezéseknél dolgoztak. Mindig vonzottak a templomok, beültem, merengtem, a mindennapi életem és a hitem azonban sokáig nem kapcsolódott össze, holott mindig bennem volt a hit. Ugyanakkor az a vonzalom is élt bennem, hogy tenni valamit a templomért. Az első alkalom pedig már diákkoromban elérkezett.
– Melyik templom gazdája fedezte fel önben ezt a vonzalmat és készséget?
– Mike József képzőművész barátom református lelkész édesapjának dálnoki templomát alaposan megviselte az 1977-es földrengés, amely után rovásírásos és gótikus írásos nyomok kerültek elő a vakolat alól, az orgonánál pedig festett kazetták maradványai. A leleteket megmutatták Kónya Ádi bácsinak, ő segített abban, hogy a maradványok nyomán rekonstruáljuk a kazettamintákat, a dálnoki padelőkön és a karzaton ma is látható kazettákat Jóskával ketten festettük.
– A Krisztus Király-templom belsőjének díszítésében igyekezett valamilyen kormintát követni?
– Elsősorban a romanikát és a gótikát, a korai kereszténység korát szeretem, illetve azokat a kisebb templomokat, ahol érzékelhető egyfajta titokzatos homály. A Krisztus Király-templom esetében mégsem ezeket a szempontokat érvényesítettem. Az épület 1999-ben került tető alá, én egy évvel korábban tértem meg, attól kezdve gyakoroltam a vallásomat, a mindennapi szentírásolvasást, templomba jártam, szentmisékre, tanulmányozni kezdtem a lelki irodalmat. Akkoriban több alkalommal beszélgettünk Szabó Lajos atyával, ő mutatta meg az épülő új templomot, a templombelső tervrajzait, közben meg azon aggodalmaskodott, hogy mi lesz a keresztúttal, amelynek elkészítését az akkoriban elhunyt Plugor Sándor ígérte meg. Azt mondtam az atyának, tudom, hogy nem vagyok méltó a feladatra, de Isten iránti hálából és szeretetből vállalom, hogy elkészítem Plugor helyett. Az atya megértett, lényegében tőle kaptam a megbízást.
– Plugor-vázlatokat is figyelembe véve dolgozott?
– A saját utamat jártam. Mindig hajnalban kelek, másfél-két órányi imádsággal kezdem a napot, a szemlélődő imádság közben pedig várom, hogy Jézus megszólítson. És mindig megszólít. Valójában a világi kiállításokra is majdnem mindig Jézust rajzolom meg, őt akarom az embereknek adni. Munkakezdés előtt is imádkozom, veszem a ceruzát vagy a tollhegyet, belekezdek, és hagyom, hogy jöjjön ő. Megfogja a kezem, vezeti a ceruzám. Erre is kérem: minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Másnap folytatom a munkát, és szinte soha nem kell utólag korrigálnom, legfeljebb technikai részleteket, de ezek apróságok, a lényeget ő hozza létre. A keresztutat ábrázoló tizenöt fametszettel 2005-re készültem el, templomszenteléskor egyszerre tették fel valamennyit, és megáldották. Óriási dolog volt ez nekem: itt térdelsz, és érzed, hogy elfogadták az ajándékodat, amelyek itt vannak és maradnak a templomban. Elmondhatatlan érzés.
– Az oltárképek, a templombelsőt kiegészítő további metszetek elkészítése már egyértelműen önre várt?
– Úgy tűnik, bizonyos értelemben igen. Dávid György atya idekerülése után egyszer megszólalt a telefonom, a plébános úr beszélgetésre hívott a templomba. Jelen volt az egyházművészeti szakértőnek is számító Sávai János atya is, aki a metszeteim megtekintése után azt mondta, a templombelsőt annak a művésznek kell befejeznie, aki a keresztutat készítette. Ezt követően elsősorban tanulást jelentő folyamat kezdődött, mivel olyan hatalmas méretű munkákat kell készítenem, amilyeneket korábban soha. Csak a kereszt három méter magas, de a metszetek szereplőit is életnagyságban ábrázolom. Sok útmutatásra volt szükségem, hiszen liturgiai szempontból is meg kellett felelni, ki kellett alakítani az oltárképet, a szenteknek a hívek számára is felismerhetőnek kell lenniük. Az alkotási folyamat során pedig teljes mértékben megtanultam az engedelmességet. És közben azt éreztem, hogy ez egyáltalán nem csorbítja a művészi szabadságomat.
– Nem volt semmi meghasonulás a korábbi, kevésbé figuratív Hervai Katalinhoz képest?
– Én mindig figuratív grafikus voltam, az ember állt hozzám közel, még ha sokszor absztraháltam is. Ezt a munkát egyfajta nyitásként kezeltem, valami újként az életemben. Úgy kezdtem, hogy megrajzoltam a képeket, aztán behoztam őket, hadd lássuk, hogyan érvényesülnek a nagy térben, majd a közös következtetések jegyében folytattam a munkát. És miközben beletanultam a nagyméretű alakok megalkotásába, rádöbbentem: Úristen, milyen nagyok voltatok ti, régi mesterek, akik csak úgy feldobtátok a freskókat a mennyezetre!
– Van kedvenc a képek között, vagy a klasszikus eset érvényesül, miszerint az ember nem tud különbséget tenni a gyermekei között?
– Talán Jézus keresztjének kimetszése. Az altemplomban készítettem, ekkora darabot nem tudtam volna bevinni a lakásomba. Ahogy munka közben rá kellett borulnom Jézusra, fölé kellett térdelnem, megfogalmazhatatlan érzéseket keltett bennem. A keresztút képei nem a stációk sorrendjében készültek, a tizedikkel kezdtem, amelyet ma is saját szentgyónásomként értelmezek. Itt letépik Jézus ruháját, felszaggatják a sebeit. Benne van az én életem. A folytatást a kereszt jelentette, majd a Szűzanya, aztán János evangelista, a magyar szentek, legutóbb pedig boldog emlékű Márton Áron püspök. Három táblán dolgozom még, amelyek boldog Apor Vilmos püspököt, Pongrácz István vértanút ábrázolják, illetve lesz egy olyan tábla, amely azoknak a papoknak állít emléket, akik a kommunizmus börtöneiben haltak meg. Azért imádkozom, hogy be tudjam fejezni ezt a művet, addig ne szólítson magához a Fennvaló.
– És ha már kedvencek, van ilyen a munkáira érkezett reakciók, vélemények között?
– Mindenekelőtt a lelki atyák, illetve az én lelki vezetőm véleménye volt fontos, akinek mindig megmutattam a műveimet. A legnagyobb örömet azonban talán az adja, amikor valaki, aki a Krisztus Király-templomba jár, megállít, és elmondja, mi mindent jelent neki a keresztút egyik-másik stációja. Hát ezért csináltam. Érdekes az is, amikor a „színtelen” metszetek láttán megjegyzik, milyen különleges színvilágot árasztanak.
– Sikerült olyan mértékben száműznie magából a hiúságot, hogy ne hiányozzon az elismerés a képzőművész szakma részéről?
– Rivaldafényre nincs szükségem, de a hiúságommal naponta meg kell küzdenem, és Isten az, aki megment bennünket ettől a bűntől. Amióta megtértem, a művészetet Isten szolgálataként fogom fel. Az én művészetem immár kizárólag a hittel, egyházzal kapcsolatos, mert rájöttem arra, hogy mindig ezt kerestem. Ezért kellett nekem beszaladnom minden utamba kerülő templomba. Ez kellett lennem. Megtaláltam az utamat.

HERVAI KATALIN
Festő, grafikus, Sepsiszentgyörgyön született 1957-ben, ma is itt él. Édesapja a város legendás tanára és képzőművésze, Hervai Zoltán. A Székely Mikó Kollégiumba járt iskolába, az 1975-ös plakátragasztásos diákmozgalomban való részvétele miatt azonban kizárták az iskolából, így némi késéssel a Mikes Kelemen Gimnázium elődjében érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1978 és 1982 között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, mestere Feszt László volt. Rajzpedagógusként kezdett dolgozni szülővárosában, 1990-től néhány nappal ezelőtti nyugdíjazásáig a Plugor Sándor Művészeti Líceum rajz- és grafikatanáraként tevékenykedett. Drámai alaphangú kompozícióin mindenekelőtt az elidegenedés kérdéseire keres választ. Grafikái réz- (fém-) karcok, hidegtű, fametszet, illusztrál, könyvborítókat, ex libriseket is készít. A Krisztus Király-templom belső díszítésének megalkotója. Több hazai és külföldi kiállításon és tárlaton szerepelt.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 1717
szavazógép
2017-06-17: Kiscimbora - :

Norvég népmesék: A róka mint pásztor

Egy asszony pásztort akart fogadni, és se a falujában, se a közeli tanyákon nem talált alkalmas embert. Elindult hát az erdőn keresztül, hogy talán a hegyeken túl, a szomszéd járásban akad olyan, akire jószágát rábízhatja. Ahogy megy, mendegél, szembejön vele a medve, és tudakolja:
2017-06-17: Közélet - Iochom István:

Márton Árpád festőművész élet-jelei (Tárlatmegnyitó és díszteremavató)

Hosszúra nyúlt felújítás után csütörtökön délután Márton Árpád csíkszeredai festőművész Élet-jelek című, huszonnégy nagyméretű alkotást bemutató tárlatával avatták fel a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti dísztermét.