Tucatnyi fiatal lézeng a tér felső felén, a langymeleg kora esti nyárban két csoportba verődve diskurálnak, kacarásznak, kezükben üdítő, energiaitalos doboz, chipses zacskó, lábuk előtt biciklik hevernek... Akkor leszek igazán figyelmes rájuk, amikor a javarészt fekete pólós társaságban két egyenruhás alak világoskék ingje villan. Látszólag igazoltatnak, kérdezz-felelek zajlik, a tinik rendre bemondják, a rendőrök feljegyzik adataikat.
Egy szőke suhanc áttaszítja bringáját a szemközti oldalról figyelő csapathoz, ő bizony nem mutatta meg személyijét, ilyenkor nincs is nála, mormolja, s valaki válaszként rögtön rávágja: alig várja, hogy ő is sorra kerüljön... A miérten nincs időm tűnődni, a járőrcsapat férfitagja közben addig noszogat egy srácot a szemközti padon, míg feláll, s összeszedi a pad alá és mögé dobott piros kartont, csomagolóanyagot. Ő dobta oda vagy sem, mindegy. Vagy mégsem? A látottak alapján úgy vélem, a bringázás miatt kerülhetett sor a kora esti „razziára”, a városközponti lovas téren ugyanis táblák jelzik: tilos a kerékpározás.
Hogy jogos vagy sem a hatóság eljárása, most nem vitatom, az eset ugyanis egy másik, napokkal korábbi helyzetet idéz fel. Hosszú, hónapokig tartó várakozást követően, sáros, fagyos, poros építőtelep után friss aszfalt feszít a szomszédos utcánkban. Járművek előtt egyelőre gondosan elzárták, bár akadt már néhány merész sofőr is, aki nemes egyszerűséggel ledózerolta az egyik kőkupacot, hogy az új utcában parkolhasson, egyes-egyedül... A környékbeli gyerkőcök eddig is örültek az építőtelepnek, kedvükre mászkálhattak a gödrökben, s amíg alapoztak, addig a különféle erőgépek szolgáltattak érdekfeszítő látványt számukra. A friss aszfaltot is pillanatok alatt örökbe fogadták egy júniusi délutánon, kicsik és nagyok bringára ültek, tekertek fel és le a tükörsima úton, volt, aki kutyát futtatott, többen fociztak, még krétarajzokat is kanyarítottak a hatalmas, fekete úttestre... Boldogan vették birtokukba az utcát, s míg tart a forgalomzár, várhatóan mindennap belakják majd az ideiglenes játszóteret. Jogosan fogalmazták meg a „pálya” szélén csemetéiket felügyelő szülők: a kisebbeknek még akad játszani való hely a tömbházrengetegben, a nagyobbaknak azonban nincs kellő mozgástér. Ha egy játszótérre összeverődnek délután vagy kora este, jó esetben csak rosszalló tekintetekbe ütköznek, bár a szabadtéri foglalatoskodás, mozgás egyaránt fontos a totyogónak, tizenévesnek.
Míg a zavartalanul bringázó, focizó, fogócskázó gyermekhadat néztem, hirtelen azt kívántam, bárcsak soha ne kerülne fehér választóvonal, parkolást jelző tábla, még több kipufogógázt eregető jármű erre az utcarészre. Lehet ezen vitatkozni, de tény: életterünk egyre szűkösebb, nehezen férünk mindannyian, polgárok és járművek egy, a mai forgalomhoz képest alulméretezett infrastruktúrával rendelkező kisvárosban. Mozgástérre pedig mindannyiunknak szükségünk van, legyen szó gyermekekről, fiatalokról, idősekről... – jusson eszünkbe ez, mielőtt összeráncolt szemöldökkel, rosszallásunkat mormolva rászólnánk azokra a „ronda” fiatalokra.
Sepsiszentgyörgyön pedig minden bizonnyal akad egy-két olyan tér, amely kevés ráfordítással akár a tinik, ifjak számára biztosíthatna mozgásteret.