Márton Árpád festészete az erdélyi sors emelt szintű létezését mutatja fel. Hagyományba ágyazottan teremt a hetvenes évekre egyéni képnyelvet, amely zárt és szilárd motívumrendszerrel, erőteljes kontrasztokkal és mértéktartó színvilággal, plasztikus és monumentális kompozíciókkal az egyszerűben a nagyság utáni vágyat mutatja fel.
Korai munkáiban, az erős kontrasztokra épülő, mély tónusokkal drámai hatást kiváltó képein egy értékrend küzdelmét, létjogosultságát és megtartó erejét teszi láthatóvá. A mindennapok életképei az ünnep várakozásában vagy a cselekvés diadalában egy jól berendezett világ hitét jelenítik meg annak ellenére, hogy a hetvenes években a gyökerekhez való ragaszkodás kiszolgáltatott helyzetet teremtett. A művész tettértékű állásfoglalása a tradícióból épített modern képnyelvhez társul. A paraszti kultúra felszámolása a családtörténetek törésvonalaiban él tovább. A szülőhelyről, Gyergyóalfaluból mintázott arcok és gesztusok profán mitológiát teremtenek, az ember felfelé törő teremtő ereje vagy felnagyított várakozása jelenik meg általuk. A kubista képsíkok szilárdsága, az izzó vörösek és nyugtató zöldek komplementer színpárjai az alföldi szőttesekből erős vizuális nyelvet teremtenek. A lakott környezet puritánsága szilárd rendet közvetít. A néprajzi motívumokkal a tájhoz és közösséghez kötődő alkotó önazonosságát mutatja fel. A mindennapokban a minden, a kenyérben a hit és a tettben a mi dolgunk a világon szent lázadása jelenik meg. A korszak jelentős műve a Parasztbánat. A veszteségélményt a tetőfokán ragadja meg, és monumentális modern ikonná avatja a közösséget megjelenítő egyént. Az alkotó számára szép emlék, hogy Nagy Imre megszólította, mert ezen a képen látta a fiatal művészben az új generáció jeles tagját.
A hetvenes évek szürke árnyalatai rejtőzködőbb, finom rejtelmek felé visznek. A farsang fordított rendje és teleholdja a régi falu régi szokásait hívja elő elidőző szeretettel.
Az elvonatkoztatás, a formák ritmusa a Fák tánca és a Tér és növény szimbólumaiban tűnik fel. Az egyszeriben az örök érvényűt, a végesben már a végtelent hívja.
A nyolcvanas években az olaj és tempera tónusainak fényhatásából metafizikusabb jelentések társulnak a motívumokhoz. A kompozíciókban ikonokként ábrázolt figurák szűk keretekben jelennek meg. Cselekvésükben korlátozottak, akaratuk szembenállást tanúsít. Itt a kozmikus elemek őrként tevődnek az emberlakta vidékre. Az erős szuggesztív élmény a kompozíció szigorú rendjében nyer egyensúlyt. A kenyérmotívum a Dagasztó című képen az asszonyi őserőben a teremtő erőt mutatja meg. A leányok és asszonyok többlettudással az otthon zárt terében, a várakozás és a társ szerepében jelennek meg a cselekvésben, nyílt tereken megmutatkozó férfiak mellett. Márton Árpád paraszti életből hozott figurái ősi ikonok, és nem válnak a szocreál hamis illúziót ígérő harcosaivá. A kezek hatásos jelenléte a teremtő s formáló erőt jelöli. Az izzó színek az otthont a föld hívó hangjakén visszhangozzák. Az arany varázsa nem a derű impresszióját, hanem a megvilágosodás tisztánlátását és a küldetés vállalását jelöli.
Az új évezred sötétebb kék képein a figuratív ábrázolást absztrakt nyitottság felé viszi. Erősebb színingerrel a képbe épített belső keretek lelki tájakhoz vezetnek el. A motívumok ismétlődésével visszatekint az életműre A teremben lévő képek közül a Magyar Nemzeti Galéria 2015-ös erdélyi képzőművészetet bemutató Sors és jelkép kiállításán három alkotás szerepelt.
Képnyelvének erőssége színharmóniára épülő egyedisége, amelyben elegáns mértéktartás és egy szakralitásba felemelkedő lelki kiteljesedés jelenik meg. Márton Árpád képei az egyetemesség nagyvonalúságát és a lokális identitás erős kötődését együtt mutatják. Nagy a kiállított művek monumentális jellege. Motívumai hozott örökségből az egyéni látásmódon át válnak egyetemes üzenetekké.
DEÁK FERENC