Az Elco Részvénytársaságot a kevésbé járatosak még napjainkban is összetévesztik a villanyvállalat egy részlegével. Pedig jó ideje önálló vállalkozás, többségi tulajdonosa és vezetője Fleckhamer Ottó, akivel arról beszélgettünk, hogyan épülhetett ki egy volt szocialista nagyvállalat egyik részlegéből önálló vállalkozás, hogyan tudott fennmaradni néhány nagyon erős „pofon” után, illetve hogyan képzeli el a tágabban értelmezett környezetben kapcsolatrendszerét, közösségi vállalásait.
Változás és állandóság
Fleckhamer Ottó büszke arra, hogy negyvenöt éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik, még akkor is, ha ez sokaknak a változás tagadását, netán konzervatív szemléletet sugall. Igaz, közben sok minden változott, hiszen a nagy villanyvállalat részeként működő építő-szerelő részleg, amely még abban a felépítésben is bizonyos önállósággal bírt, úgynevezett akkordban dolgozott, ’93-ban az anyavállalat első átszervezése kapcsán került abba a helyzetbe, hogy nagyobb önállóságot, netán függetlenséget szerezzen. Így jött létre az Electroconstrucţia Elco Rt. nevű vállalat az ő vezetésével. Jöttek a magánosítás hullámai, a MEBO, a tulajdonjegyek, aztán az úgynevezett „kuponiáda”. Első szakaszban, pontozás alapján 12 százalékot kapott a cég részvényeiből. „Azután kezdtem fölvásárolni a részvényeket, de minden szabályt betartva 15 év kellett, amíg többségi tulajdonos lettem. Aztán jött az a törvény, amely alapján 25 ezer euróra kellett emelni a részvénytársaságok alaptőkéjét, a mintegy nyolcszáz kisrészvényes többsége nem egészítette ki részvényeit, így az első körben fizetőknek lehetőség nyílt megvásárolni azokat. Ekkor tudtam elérni a nyolcvanszázalékos arányt” – ecseteli a magánosítás folyamatát.
Sajátos vállalkozói helyzet – emlékszik vissza –, hiszen nem a nulláról épült fel a cég, a tíz-húsz évig kollégákként dolgozók a képzeletbeli barikád két oldalára – munkaadó és munkavállaló – kerültek. „Ez a pillanat, amikor rájövünk, az üzletben is kell, kellene erkölcs” – fogalmaz Fleckhamer Ottó, így a munkavállalói kör nagyjából maradt, s a mai napig stabil. Vagyis az lenne, ha a cég életében egy, A borvíz útja program részeként kötött alvállalkozói szerződés nyomán elvégzett munka nem ütött volna közel háromnegyedmillió eurós lyukat a költségvetésbe. Amely mára – a kamatokkal együtt – kétmilliósra duzzadt.
Kockázatot kellett vállalni
A cég életében ez az óriási, máig érezhető hiány új szempontokat is felvetett. Hiszen a viszonylag stabil piaccal, szakembergárdával a folyamatosan működő cég átállásában a legnehezebb addig a mentalitásváltás volt, vagyis a régi alkalmazottak hozzáállásának megváltoztatása. „Ezt úgy érzem, szép szóval sikerült megvalósítani, még olyan körülmények között is, hogy a korábbról örökölt, viszonylag magas juttatásokat eredményekhez kellett kötni” – mondja a cégvezető. A krach folyományaként azonban az addig növekvő alkalmazotti kör egy részét le kellett építeni, és nagy méretű bankkölcsönhöz is kellett folyamodni. Ez nagy kockázatot jelentett a többségi tulajdonosnak, s bizony az is felmerült, hogy bezárják a céget. „Hatvankét alkalmazott került volna az utcára, ugyanannyi család maradt volna a legjelentősebb jövedelmi forrása nélkül” – mondja a tulajdonos, aki végül, közös megegyezéssel, az alkalmazottak szóbeli vállalása nyomán, a cég és a saját vagyonát téve kockára, belement a több százezer eurós kölcsönbe. A kockázatot érdemes volt vállalni – értékeli utólag –, lassan elfogy a részlet, a személyzet egy része is visszajöhetett. Közben egy kisebb céget is alapított, az Eleninstall ipari szereléssel, gyárak, csarnokok belső hálózatának kivitelezésével foglalkozik. A két cég együtt az energetikai tervezés-kivitelezés egész folyamatát el tudja végezni. Az integrált hulladéktároló vagy a kézdivásárhelyi jégpálya energiaellátásának tervezését és kivitelezését teljes egészében ők végezték el.
A vállalkozó környezet iránti elkötelezettségét jelzi, hogy környezetvédelmi feladatokkal egy másik kis céget is létrehozott, több hegyi patakot bérel, hogy a sebes pisztráng (a horgászat szenvedélye nem áll messze tőle) ne vesszen ki, s hogy a vizek maradjanak tisztán. „Ez több pénzt visz, mint hoz, de hosszú távon bizonyára megéri” – mondja.
Önállóak lehetnénk
Arra a kérdésre, hogy a vállalkozónak miért kell körültekintően figyelnie közvetlen környezetére, miért fontos a helyi gazdasági szereplők, de a helyi közösség együttműködése is, Fleckhamer Ottó így válaszolt: „Talán nincs is olyan gazdasági kihívás, amelyet a háromszéki cégek, a gazdasági közösség ne tudna saját erőből megvalósítani. Olyan erőforrásaink vannak, amelyek az önellátást nagy százalékban tudnák biztosítani. Még energetikai szempontból is. A fejlesztések is megvalósíthatóak a helyi cégek bevonásával az alapkőletételtől a vezérléstechnikáig. Egy egészséges versenyszférában ezek a cégek megállnák és meg is állják a helyüket. A cégek összefogása gazdasági, társadalmi-szociális, munkaerőpiaci és környezetvédelmi szempontból egyaránt egészséges környezetet tud kialakítani. Ilyen adottságokkal nem sok vidék rendelkezik, és nem a túlfűtöttség, a túlzott lokálpatriotizmus beszél belőlem mint bajor-székelyből. Ehhez csupán a józan észnek kellene uralkodnia, mindenkinek végeznie a saját dolgát, a politikum például ne avatkozzon a gazdaságba” – összegez Flechamer Ottó, aki nem csupán elméletben vesz részt a közösségépítésben. Hiszen a tíz társával létrehozott Háromszéki Közösségi Alapítvány elnöki teendőit is elvállalta. Az alapítvány pedig a háromszéki együttműködések egyik katalizátoraként immár több sikeres közösségi program elindítója és működtetője.
