Üzletasszony Kovásznán

Rákosi Etelka társtulajdonos és üzletfelelős némileg ódzkodva fogad, szívesen elbeszélget ugyan, de pozitív hőst ne faragjak belőle, nem vitte oly sokra, ,,s különben sem oly szép a vállalkozói lét, mint kívülről hiszik. Nehéz pillanatokban azt szoktam mondani, átokul hagyom utódomra." Az önálló létvezetés göröngyös útjának képe kerekedik ki abból, amit elmesél, és egy talpraesett üzletasszony nem sikertelen küzdelme a szűkös viszonyokkal egy olyan városban, ahol gyenge a vásárlóerő, és az árakat ahhoz kell szabni.

Az állami kereskedelemben

No, de hogyan alakul ki az e vesződséget vállaló ember, hol terem a vállalkozói kedv?

— A szentgyörgyi kereskedelmi líceumban végeztem 1982-ben vendéglátó-ipari szakon. Miután a kantai líceumban kitanultam a nyolcadik osztályt, oda iratkoztam be, előbb a Három Rózsánál jártunk, utóbb az állomás melletti épületben, az új székhely még nem létezett. Felvételizni kellett a kilencedikbe és a tizenegyedikbe is. Az életet a Megyei Turisztikai Hivatal vendéglőjében kezdtem pincérnőként. Nehéz volt, rengeteget kellett dolgozni, fiatal, törékeny voltam. Kétnaponta mentünk munkába, de a szolgálat reggel héttől éjjel 3—4-ig is eltartott, a vendéglők nem zártak be, mint most. Nem bírtam, egyszerűen beadtam a felmondásomat. Ebben az időben mentem férjhez, a férjem nagyon jó családból való, agrármérnök, akkor gyakornokoskodott a zabolai téeszben. Megszületett a lányom, három évig vele foglalkoztam, gyermeknevelésire nem voltam jogosult. Mikor munka után néztem, ismerős révén sikerült elhelyezkednem az Állami Kereskedelmi Vállalat kozmetikaüzletében. Jó barátságban voltunk, felajánlotta, megbeszéli a főnökökkel, hogy kellene valaki melléje. Nagy üzlet volt, ma bankfiók székel ott. Mindig szerettem a kereskedelmet, amit hallottam, rögtön megtanultam.

Megvette a bank

— Mit sajátított el abban az üzletben?

— A kolléganő vezette az üzletet, ha hiányzott, helyettesítettem. Megtanultam a belső dolgokat, kézzel vezettünk mindent, este jelentést írtunk, hónap végén leadtuk a zárást.

— Jött a rendszerváltás...

— A régi rendszerben magyar volt az igazgató, azt leváltották, jött egy román. Abban az időben adták ki a kereskedelmi egységeket, például Traian Olteanu, akinek vágóhídja volt, megvásárolt épületeket, mindent. Nekem volt bátorságom, hogy kiálljak harcolni, különben a mi üzletünk is másé lett volna. Mit akarsz? Nem vagy te arra való, nem tudsz te azzal megbirkózni! — mondták nekem. Ezt sokat lehetne még ragozni. Kivettem hát bérbe, én vezettem, a kolléganő velem dolgozott. Lassacskán élelmiszert, egyebet is kezdtünk árulni, hogy jobban menjen. Kovásznán mindenki vegyesüzletet tart, mert gyenge a vásárlóerő, nyáron két hónapig, fürdőidényben jobban megy, de utána a helyiekre van utalva a kereskedő. Közben vettünk egy butikot, oda céget jegyeztettünk be az üzlettársammal, Mikoláékkal. Közkereseti társaság volt, mára kft.-vé alakítottuk át. A nagy üzletben árultunk ruhát, és az utolsó két évben kosaras önkiszolgáló élelmiszerüzletre álltunk át. Akkor hirtelen eladták a helyiséget a Raiffeisen Banknak. Engem meg sem kérdeztek, mit tudnék ajánlani. Persze, nehezen vehettem volna fel a versenyt a bankkal.

Bővíteni

Rákosi Etelka új üzletet keresett magának, a református egyház visszakapott üzletházában lett bérlő. Boltja pár házzal költözött csak tovább, viszont kikerült a központi üzletsor nagyobb forgalmának vérkeringéséből. Vevői jó része mindamellett követte.

— Féltem a költözéstől, pár száz millióba került a rendbetétele, korrekt viszonyban vagyok az egyházzal. Itt méteráruüzlet működött a régi rendszerben, mellette villamosipari cikkek és egy cipőbolt. Gubán cipő, amit pult alatt lehetett megvenni. Ma cégek székhelyei. Én képességeimhez mérten felszereltem hűtővel, ezzel-azzal, de még sok minden hiányzik. Egy jobb felszereltségű üzlet mindig vonzóbb.

Látom, az irodában számítógépes a nyilvántartás, két autó áll a rendelkezésére. Áruért kezdetben — meséli — Brassóba kellett bejárni hetente többször, ma majdmindent kihoznak a lerakatok. Rákosiékat a központi üzletsorról nem sikerült száműzni, a gyógyszertár mellett kivettek egy üzlethelyiséget, s bár sokallja a bérét, vegyeskereskedést tart ott fenn, melyben ruhától edényig, illatszerektől mosószerekig sok minden található. A kereskedelem sajátos romantikus korszakát tükrözi a kínálat. A cég újabban kölcsönből a tömbháznegyedben egy földszinti lakást vett, és most alakíttatja át üzletté. A tíz alkalmazottat foglalkoztató vállalkozás tehát megkapaszkodott a helyi talajban, és fejlődni próbál.

Mikor a többi kereskedőről kérdem, a moldvai származású Uncioiu családot említi, mely szerinte tüneményes módon gyarapodott. ,,Régebben piacra is jártunk hetente egyszer Kézdire, szombaton meg ide, együtt kezdtük, Uncioiu ott árult mellettem cipőt. Ma ők viszik az első helyet, üzletláncuk van, az felér a Billával, szőnyeges üzlettől ruhaüzletig, egy hatalmas élelmiszerüzlet, külön hentes, külön zöldség és külön önkiszolgáló. Hatalmas lakást építettek, szóval, nagyon ügyesek. Nem hinném, hogy a négy-öt-tíz százalékos árrésből." Maga különben olyan átlag tizenkét százalékos árréssel dolgozik. A városban második kereskedőnek jó pár évig Erdélyi László számított, aki a kisipari szövetkezettől vásárolt üzlethelyiséget, amit utóbb a Transilvania Banknak adott át, ma egy kisebb üzletet tart fenn. Létezik továbbá a kívülről áruház kinézetű fogyasztási szövetkezeti bolt a központban, valamint a Domo üzletlánc helyi egysége.

Nem tölti el lelkesedéssel, hogy sajtóhír szerint nagyáruházat építenének vállalkozók a településen, bár vigaszt talál abban, hogy Kézdin úgy tapasztalta, megélnek a kisebb kereskedők is a ,,blokkok alatt". Nem helyesli a nagyáruház betelepítését már csak azért sem, mert ,,az behozza a saját embereit alkalmazottakként, a jövedelmi adót pedig elviszi, azt nem a városnak fizeti, hanem ott, ahol be van jegyezve".