Védjegyeink a roncs- és rozsdatelepek

Erről már az eső lemosta, az idő spongyája letörülte ugyan az egykori bámulatos eredményeket, de így az egészet egybenézve is jól látható: eredmények, azok voltak és vannak. A kapu mögött, úgy tűnik, a falnak támasztott bicikli tartja az épületet, anélkül lehet, összerogyna, arrébb egy dögkút — valamikor ittak vizéből —, hatalmas gumiabroncsok a kút betonkáváján, hogy valamelyik kölyök bele ne essék. Arrébb, a gyommal benőtt, nagy kiterjedésű udvar szélén hatalmas bádogépület, valószínű, gépszín lehetett. Elvadult fák és növényzet, majd egy pányvára kötött gebe csipegetve válogatja a gyom közül a valamiképp lenyelhető növényeket, mert nem éppen a lucernásba vagy a lóheretáblára kötötték ki.

Annyi biztatót azért látok, hogy a felhagyott udvart nemcsak a gyom, hanem a fák is felveszik, előbb-utóbb dzsungellé válik e táj, s így eltűnik a szocializmusból a posztszocializmusba való átmenet itt látható kultúrája.

De addig is én ezekre a rozsdamarta-rongyolta jelszavas és élmunkástáblákra kiaggattatnám azok képét és nevét, akik ezért az emberi hitványságért felelősek. A helyiektől a törvényhozó nagyságokig.

Félreértés ne essék: ez nem csak barátosi jelenség, Barátos csupán egy példa. Se szeri, se száma azoknak a településeknek, amelyek körül a Székelyföld egészére jellemző, a képünkről a bőrt lemaró ilyenszerű hitványságokat fellelhetjük, amelyek megérdemelten viszik semmirevaló népség voltunk hírét a nagyvilágba.

Merjük hinni, hogy az új megyei adminisztráció és a megújult helyi önkormányzatok az egész térségben felleltározzák ezeket a roncs- és rozsdatelepeket, s megtalálják annak a törvényes módját, hogy a természetet sebző, az élővilágot fertőző és mindenféle emberi jóérzést szétrohasztó szörnyűségeket felszámoltassák.