Sörben a szabadság, borban  a bölcsesség, a vízben baktériumok. Nem öltött dínomdánom jelleget a találkozó...  Csak ne jönne közbe mindig újabb rossz. Miért olyan nagy baj – kérdem én –, ha egy akármilyen témát megülve egyszer csak Trianonhoz ugratok a (vessző)paripámmal? – Mert rossz. – Bennem van kezdetek óta, s mindenki magából indul ki, természetesnek érzem, bárhonnan  startolok,  visszatérek, s a számomra első számú, örök aktuális, minden egyebet felülmúló témánál kötök ki. Trianon az extra büntetés, a megalázás. Nem szamárköhögés, amit kinövünk.
Száz év ide vagy oda, a magyarság ismeretei a félretájékoztatások s az iskolai félretanítások miatt hiányosak, nem valóságosak. Reménykedünk, hoz valamit a nagy évforduló, beleadunk mindent, mint  kakas a kukorékolásba, a tyúkok ámulatára. Valamire csak megyünk. Ajánlatos a mérőónt lejjebb ereszteni, le a fenékig, legyen egy biztos pont, mely méltó a kiindulási jelző birtoklására.
Lesz, aki nem hiszi el, a téma egyik fontos dokumentumának máig nincs hiteles magyar fordítása. Akinek az esze nincs a helyén, hogy áll helyt? Rosszul tudjuk, honnan fújt a szél, azt ugyanvalóst, miféle szemkápráztató bűvészség történt. Hol és mivel kezdődtek tragédiáink, és hogyan kerülhettük volna el a gyalázatot. Mert elkerülhettük volna, ha nem lett volna belső ellenség. Katonáink végigharcolták a világháborút hősiesen, az elvárásoknak megfelelően, de olyan hadügyminiszterünk lett Linder Béla személyében, aki nem akart több katonát látni. A Székely Hadosztálynak nem hagyták, hogy megvédje Erdélyt. Kemal Atatürk vezetésével a törökök belekergették az ellenséget a Márvány-tengerbe, s megúszták Trianont. Hol volt a mi politikai elitünk szellemi energiája? Horkolt.
Az iskolákban nem történelmet, hasra csapott történetírást tanítanak. Tisztelet, ha van kivétel. Árpádék  magyarjait barbár hordákként emlegetik. Lovas nép volt – két lóval mentek csatába, egyik pihent –, és némi  háttéripar is kellett, ahol a nyilakat hegyesítették, amelyektől a „kalandozások” során annyira megrémült az akkori „fejlett Nyugat”. „Ments meg, uram, a magyarok nyilaitól.” Sokak szerint az elhurcolt avar kincsek után kutattak.
Olvassuk el Raffay Ernő történész dokumentált könyvét, a Kocsis Istvánét a Szent Koronáról és Bunyevácz Zsuzsa könyveit, aki férfimunkát végzett, az őskortól napjainkig követi történelmünk és sorsunk hiteles forrásait. Futtában nehéz megérteni a lényeget, márpedig, aki magát magyarnak vallja, a mi olvasatunkban is ismernie kell a valóságot. Hogy mely időkben voltunk nagyok, miért és hogyan kerültünk hullámvölgybe. Hosszú fogyás után még az etnikai arányok is a javunkra billentek a medencében, amikor kiverték a fogainkat, úgy kellett összeseperni őket. De talpra tudtunk állni, amikor egy lyukas garast sem adtak volna értünk. Horthy, Bethlen, Klebelsberg Kunó bizonyította, történelmünk nem érte el az alját. Trianonnal elérte, mégsem feneklett meg.
A „karácsonyra otthon leszünk” közhangulat betette az ajtót az I. világháború  után. Akinek nem volt cipője, látott olyant, akinek nincs lába. A műsornak még nincs vége. Ugyanazok támadják a magyart ma is, mint egykoron, csak most EU-bőrbe bújva. A macskát ne a dorombolásáról, az ugrásáról ítéld meg. S felváltva aludjunk, mint a mongúzok.