A Vajda Lajos Stúdió kiállítása a Galériában

Hivatalosan — némi kecskeméti és szentendrei polgárpukkasztó, botrányos előzmények után — 1972-ben alakulhatott meg, bár a hatalom továbbra is gyanakvóan figyelt rájuk, az 1973-as szentendrei közös bemutatkozó kiállítás után Tóth Antal művészettörténész leírhatta a katalógusban, hogy ,,...a Stúdiót az alkotni vágyás olyan kételye szülte, amely egyben a továbbhaladás igényének és képességének is bizonyítéka. A Stúdióban művészeti tanácsadással, ismeretterjesztő előadásokkal, állandó és igényes ön- és társkontrollal a munkálkodásnak olyan atmoszféráját kívánjuk kialakítani, amelyben a szakmai ismeretek elmélyülnek, a művesség, a mesterség tudása kellően csiszolódik, a képi és plasztikai fogalmazás ma még gyakran érezhető bizonytalansága, tisztázatlanságai eloszlanak." Látnoki szavak, mondhatjuk harmincöt év után. Sajnos, adott terjedelemben nincs terünk a Stúdió hőstörténetének fontosabb pontjait felvillantani. Egy bizonyos, azzal, hogy nem tettek különbséget ,,amatőr" és ,,profi" között, már megkérdőjelezték a művészetet konokul és vakon irányítani akaró kulturális vezetés mindenhatóságát, s közösséget létrehozva feltételeket teremtettek a kísérletezésekre, a közös munkára, s a kemény mag soha nem volt sem féltékeny, sem szűkkeblű, mindenkit maguk közé engedtek, akiben láttak valamit, így aztán minden tiltás s kényszer dacára a Stúdió nőtt és fejlődött. Közös tárlataik már a nyolcvanas években eseményszámba mentek. Jól látszik ez abból a hatalmas szöveggyűjteményből is, amely a műcsarnokbeli 2002-es jubileumi kiállításra jelent meg, s jól dokumentálja kritikák, recenziók, újságcikkek, önvallomások, interjúk, kiáltványok tükrében az emlegetett hőstörténetet. Az egyik alapító tag, ef Zámbó István (akinek működését állandó botrányok kísérték évtizedekig) a katalógusban így fogalmaz: ,,Minden elemi részecske tartalmaz gyülekezési ösztönt. Ha tömegbe kerülsz, ne azonosítsd magad se nézettel, se érzéssel, se tárggyal, se testtel, se emberrel. Őrizd meg tömegiszonyodat. Így tied lehet a legtisztább vonzerő, amely a legnagyobb azonossággal fog érintkezni a fizikai világ személytelen valóságával." Mindezt a korszak egyik legjelentősebb írója, Mészöly Miklós a következőképpen fogalmazta meg hitvallásában: ,,Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni, azzal a naivitással, hogy így következetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mutatja."

Ha azt vizsgáljuk, hogy a Vajda Lajos Stúdió több tucat, egy vagy több munkával bemutatkozó alkotójának vannak-e közös jegyei, elbizonytalanodunk. Mert közös jegyeket természetesen fel lehet lelni, egyeseknél feltűnnek, variálódnak a tiszta geometriai, mértani formák, másoknál a karikatúraszerű ábrázolás, megfigyelhető, hogy sokan dolgoznak hozott anyagból, különféle anyagokkal — fém, papír, üveg, fa etc. — dolgoznak, kombinálják a műalkotás összetevőit, sokan alkotó módon viszonyulnak a fotóhoz, használják fel, beépítik a műalkotásba, sőt, van olyan határeset is, amikor valaki a megteremtett műalkotást fotózza. Itt a kézenfekvő példa: Benkovits Balázs fotósorozata, a kíváncsi vasgolyó például a kibontott falrész előtt, vagy a másik, a valami miatt erős menstruációs asszociációkat keltő szobasarok a burjánzó, vér-sötét növénnyel... Igen, mindez igaz, jól dokumentálják a kiállítás bizonyos műalkotásai, de nem jutnánk messzire, ha a közös jegyeket erőltetnénk. A Stúdió ilyen értelemben is szabad, tudniillik nem erőlteti az egymáshoz való hasonulásokat, ha figyelik is egymást, az itt kiállítók irigylésre méltóan függetlenek, autonómok, csak saját művükre koncentrálnak. Ez a rettenetes fehér papírlap, amire írnunk kell, jegyezte meg, s nem mellékesen, a hetvenes évek egyik meghatározó írója, Hajnóczy Péter, s a papír előtt mindenki egyedül van, akár a kifeszített vászon előtt. A közös jegyek esetleges felsorolásával nem jutunk messzire, koncentráljunk a műalkotásokra.

Még egyetlen kitérő. A Stúdió kezdettől nyitott volt a költészet felé, nem véletlen, hogy alapító tagjai közül többen — így ef Lugossy László is — a kezdet kezdetétől írtak verseket, de nyitott volt a zene felé is, tagjai közül többen zenéltek. Itt most Bán Miklós gyönyörű festményét s nem kevésbé elbűvölő fotográfiáját említhetnénk. A fotón egy lány látható gordonkával a lába között, mintha öléből nőne ki a hangszer, a festmény John Coltrane-hommage, egy hatalmas órán belül látható a szaxofon. A festmény mesteri kompozíciója meggyőzően sugallja a művész zene iránti ,,szerelmét"... De a zenei ,,hatás" bizonyos geometriai, mértani alakzatokat fegyelmezetten álló festmény vibrálásában, hátterében is tetten érhető, hogy itt csak Sz. Vargha Ágnes Kabó csodálatosan megmunkált, a felületeket mintaszerűen kidolgozó, színkezelésében is csodálatos festményeit említsük, az Élettér I—II. és a Dimenziók IX. címűeket.

Itt a számozás még egy közös jegyre hívja fel a figyelmet, a művészek közül többen eleve sorozatokban, szériákban, ciklusokban gondolkodnak, festményeik kiegészítik, kiteljesítik, magyarázzák, időnként terrorizálják egymást... De a zene benső hangjai érezhetők Aknay János fegyelmezetten megkomponált, színes formákat használó táblaképein. Itt mintha a zene hozhatná alig érzékelhető hullámzásba a formákat. S a cím — Kis magyar őrangyal — már-már elidegenítő effektusként működik. Akár a címadás is lehet közös jegy, noha feltűnően sok kép alatt árválkodik a semmitmondó Cím nélkül, a képek egy részének, mondhatni, beszédes címe van, elvonatkoztatnak a tárgytól. Egy másik nézőpontot kínálnak a befogadóknak. Vagy általános tanításokat sugalmaznak, nyilvánvaló iróniával. Hogy itt csak Vincze Ottó egyik művét említsük: elrajzolt, manökenszerű figura, felette és alatta a cím, mint jó tanács a világ megéléséhez, mint sugalmazás a ,,normális" életvitelhez: mindenki szeret szépen öltözködni, ,,vegyük komolyan magunkat". Vegyük. Vagy itt említhetjük Almási Gertrúd naiv festőkre emlékeztető, színes, karikatúraszerű festményét. Egy autót látunk megtorpanni egy szakadék előtt. S a cím szarkasztikusan reflektál minderre: ,,vagy hagyd abba, vagy fejezd be..." Van, amikor az ironikus cím alkotó módon magyarázza a festményt. Példa Tóth István rendkívül attraktív festménye, amely egy rohanó, meztelen alakot ábrázol, szívétől fölfelé vöröses ködörvénybe vész. S a cím: Vörösbor és szívroham. Vagy itt említhetjük végre a kiállítás egyik legbizarrabb, legkülönösebb képét, Bernáth(y) Sándor három, kötéllel a nyakukban, talán akasztásra váró, életszerűen megmunkált, valami különös nyugtalanságot árasztó madarait. A cím a festménytől ironikusan távolító: A három grácia.