Hogy megfélemlítsék, végül őt kezdték okolni férje eltűnése miatt:
– Nem is volt jó feleség, miért is akart visszamenni Érszentkirályra, mi az, hogy szülőföld utáni vágy? Ez is Szentkirály, az is, mind a kettő Románia, egyik sem az Északi-sark.
Látta, nem jut közelebb az igazsághoz, és látván, hogy a hatóságok meg őt kezdik hibáztatni, hát nem is ment többet sehova, amúgy is közeledett a nagy nap, a gyermek születése. Többet nem ment érdeklődni. Ám semmilyen módon nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy kicsikéjével együtt nagy veszélyben van. Hiába élnek itt a férje közeli és távoli rokonai, egy idő után már ők is távolságtartók lettek, és a hatóság dumáit kezdték szajkózni, ha szóba is került valami. Ők csak azt hajtogatták:
– Széllel szemben nem szabad vizelni! Na, és miért is akartál mindenképpen közülünk elmenni? Hát nem volt meg itt mindened?
Tudta, senki sem értette meg azt a félelmét, hogy a férje olyan helyen dolgozik, ahova hiába is telefonált bármilyen ügyben, mindig kitérő választ kapott: majd átadják a mérnök elvtársnak. Hallott fegyvergyárról meg miegymásról. Hogy a férje nem működött együtt a hatósággal, azt biztosra érezte, ám még ettől is félt...
1989. december 20-án késő este kopogtak az ajtón. Rémületében meg sem kérdezte, ilyenkor ki zavarja, csak még egyet fordított a kulcson.
– Én vagyok Csaba, a bátyád, csak semmi kérdés, villanyt se gyújts, pakolj, azt, ami a fiadnak s neked kell egy éjszakára, igyekezz, ne kérdezősködj, fogd a gyermeked, velem jössz és kész!
Kinyitotta az ajtót, de Csaba nem mozdult a küszöbről. Ismervén a bátyját, szó nélkül felvette a télikabátját, zsebre tette a pénztárcáját az irataival, amik mindig elöl voltak az események után. Bement a szobába, felvette az alvó fiúcskát paplanostól. Alig zárhatta be az ajtót, két idegen a szorosan az ajtó elé beállított kis buszba segítette őket, Csaba is beszökött a kormány mellé. A motor fölzúgott, a buszocska már rohant is velük bele az éjszakába. Senki sem szólt, így hamarosan, gyermekével a karjaiban elaludt ő is a sötét csendben. Amikor felocsúdott, már jól túl volt a reggelen is az idő, ismeretlen volt körülötte a táj. A bátyja ekkor már nevetve szólt. – Ne félj, Magyarországon, Veszprém megyében vagyunk, Szentkirályszabadja ez, itt is maradunk.
Semmit sem értett, csak Csaba jól ismert mosolyából azt az egyet, hogy ténylegesen elmúlt valami iszonyú nagy vész, ami eddig Damoklész kardjaként ott lógott a fejük fölött. Amikor végre eljutott a tudatáig, hogy egy újabb Szentkirályra érkezik, kilelte a hideg. De valami titkos erő azt súgta, ez is Szentkirály ugyan, de ez annak a szabadja, ennek a szent királynak a szabadja nem más, mint az ő kicsi fia. Amint volt, kikapta a takaróból a kis Zsoltot, feje fölé emelve hangosan sírva-nevetve monda:
– Nézzétek ott fenn, az égben, ti szent királyok, a szabadotokat!
A kicsi meglepetten bámult álmos tekintettel az édesanyjára, de hallván anyja derűs hangját, igazi szabad gyermekként ő is fölnevetett.
Teltek az évek, és a gondtalan, szabad gyermekből kétellyel, mai szellemiségű gondolatokkal megterhelt ifjú, majd felnőtt lett, akit a múltja nem hagyott soha nyugodni. Hogy valójában mi is történt azon a szomorú napon, soha sem tudta kinyomozni.
Kamaszkorától már a társadalomtudományok vonzották a leginkább, szociológus lett, antropológus is, ez sem volt elég, a szociálantropológiát is kitanulta. Összeolvasott szabadidejében mindent Szent István királyról. Furcsa kötődés alakult ki benne minden iránt, amiben benne volt a szent király jelzős szókapcsolat. I. Istvánt teljesen másképpen látta, mint a nagybátyja, Csaba, aki régészként mind azt hajtogatta:
– Ti nem is ismeritek a föld mélyének valóságait, csak azt tudjátok, amit leírtak és ma mondanak. A föld mélyén van az igazság eltemetve, s ha onnan valahogy mégis kikerült, gyorsan a múzeumi pincékbe teszik, jó mélyen, hogy ne láthassa senki.
Nem értette az egészet, azt sem, amit a régiek írtak, azt sem, amit a mostaniak mondanak. Abban volt csak bizonyos, hogy szeretné végre megérteni az istváni szentséget.
Harmincévesen határozta el, hogy Erdélyben tölti a szabadságát. Mindaddig nem volt lelkiereje hazajönni. Most sem szülőfalujába, hanem a Hargita megyei Székelyszentkirályra ment. (Ez 1905 előtt Udvarhely-Szentkirály volt.)
Amint Zsolt szállást keresve őgyelgett, egy idősebb úr megszólította, tudakolta, mi járatban van – akár a mesében. Azonnal volt szállás, minden mai kényelem.
Rótták a tanítóval, a vendéglátójával a határt és a környező falvakat. Zsolt kérdezett mindenről, mint egy igazi tanítvány. És kapott is kielégítő választ mindenre. Ám eddig nem merte feltenni a nagy kérdést: Miért is szent valójában I. István királyunk, azonkívül, hogy I. László király szentté avatta?
A tanító akkor mélyen a Zsolt szemébe nézett, majd szólt. – Vártam már, mikor szegezed nekem kérdésedet, édes fiam. Tudod, azért szent I. István király, mert az volt életében és holtában is. És ezt tudta Szent László királyunk is. Másképpen Ő bizony fel nem emeltette volna, szentté nem avattatta volna, nem vezette volna be az Ő tiszteletét egyházába soha. Szent László nagy cselekedete által lett bizonyossá az is, hogy II. Szilveszter pápa valóban kijelentette: „Én csak apostoli vagyok, de Ő (István) maga apostol.” Hiába vitatják egyesek e szavak eredetiségét – bizony ez így is volt és így igaz.
A történelmi mélységekbe vivő pillanatnyi csendet újra a tanító törte meg:
– Az édesapád itt él... egyedül, amint látod... Itt áll előtted.
Ekkor úgy érezte Zsolt, hogy a gondolatait is tudja az úgymond tanító. Meglepetésében hangosan kimondta:
– Magasságos szent királyok! Ki is vagy te valójában, Édesapám?