Sepsiszentgyörgy, 2017. november 18., szombat 02:44
Köszöntjük Jenõ nevű olvasóinkat!

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?

2017. október 14., szombat, Élő múlt
A románellenesség példájaként elhíresült, 1940-ben lerombolt vargyasi templom, amely második ortodox istenházaként épült a helyi közösség pénzén az ott élő 6–8 román lakosnak
A románellenesség példájaként elhíresült, 1940-ben lerombolt vargyasi templom, amely második ortodox istenházaként épült a helyi közösség pénzén az ott élő 6–8 román lakosnak
Erdélyi ügyeinket is úgy kezeljük, mint egy nagy etnikumközi családban
Erdélyi ügyeinket is úgy kezeljük, mint egy nagy etnikumközi családban
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.

Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan  magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszi­milálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki:
Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
UDVARHELY széken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül.
Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva.
Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”.
A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására.
Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében.
w Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
w Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk. Mit szóltok hozzá?
(neuerweg.ro, eurocom)
Hozzászólások
2017-10-14: Magazin - :

IV. Béla második koronázása

1235. október 14-én koronázták másodszor Magyarország királyává IV. Bélát (ur. 1235–1270), II. András (ur. 1205–1235) és Meráni Gertrudis legidősebb fiát. Béla, akinek önálló uralkodása elején a mongol hordák végigpusztították az országot, regnálása későbbi évtizedeiben újjáépíttette és megerősítette a kis híján megsemmisült magyar államot, ezért az utókor máig jogosan nevezi őt „második honalapítónknak”.
2017-10-14: História - :

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (Részletek /36.)

Jókai csak másfél évvel később vett tudomást (a titkos királyi adományól), amikor már nem ért semmit, hogy adóssága tavaly csodálatos módon leapadt, mivelhogy az adósok rendes szokása szerint nem vallotta volt be az egészet, s azóta már megint fölszaporodott. Most már csak elméleti értéke volt a király gavalléros tettének, de az csak hatványozódott szemében azáltal, hogy ilyen modorban történt, s nagy kulcsot szolgáltat ezentúl némely tetteinek és iratainak indító okaihoz.