A hírhez hozzátartozik még, hogy a kormány új tagja a maga bőrén tapasztalta meg a romániai vonatozás apró örömeit, attól háborodott fel oly nagyon, hogy egy órát késett a szerelvény, amellyel Bukarestből Dévára tartott.
Na végre, sóhajtanánk föl, ideje volt már lépni valamit e régi, fölöttébb bosszantó gond orvosolása érdekében! Végre olyasvalaki került a miniszteri székbe, aki, lám, nem fél határozottan fellépni, radikális intézkedésekhez folyamodni az utasok érdekeinek érvényesítéséért! Ha ilyen egyszerű ez, csak meg kell hívni a tárcavezetőt egy kis kocsikázásra a Bukarest–Brassó szakaszon, esetleg megpróbálhatna eljutni Brassóból Nagyváradra, és máris repülhetne az Országos Útügyi Vállalat igazgatója, fellendülne a sztrádaépítés, egy-két éven belül autópálya szelné át a Kárpátokat, pár óra alatt el lehetne jutni a nyugati országhatárhoz...
Sőt, ha ilyen hasznosnak bizonyul a személyes megtapasztalás a kormányzásban, a többi minisztert is be lehetne vonni. Az egészségügyi tárcavezető például állhatna sorban órákat a rendelőkben, várhatna heteket egy szakorvosi vizsgálatra, kipróbálhatná a kórházi ellátást, a fejlesztési ügyekért felelős kormánytagnak egy elszigetelt vidéki települést ajánlanánk figyelmébe, hogy töltsön el pár napot ott, ahol a vezetékes víz, a szennyvízcsatorna, az aszfaltút távoli álom még. A pénzügyminisztert valamely kisebb vállalkozás igazgatójává kellene kinevezni, hadd próbáljon eligazodni az állami bürokrácia útvesztőiben, hadd fájjon a feje a kiszámíthatatlan, átláthatatlan adópolitika miatt.
De ne legyenek illúzióink. A személyes tapasztalat kétségkívül hasznos lehet, Felix Stroe tegnapi gesztusa mégsem erről szól. Van benne jó adag gőg – mégiscsak megengedhetetlen, hogy a minisztert szállító vonat késsen, gondolhatja –, van benne tudatos arculatépítés – erős, határozott miniszternek akar tűnni –, van benne politikai számítás: az igen fontos vezérigazgatói tisztségre immár saját emberét nevezheti ki. Egyvalami nincs csak a kőkemény fellépésben: megoldás vagy legalább javaslat a probléma rendezésére. Az igazi gond ugyanis nem a vonatok késése, hanem – amint arra éppen két nappal korábban a vasúttársaság vezetői rámutattak – a vasúti infrastruktúrára fordított források elégtelensége, az ágazat alulfinanszírozása, a vasúti pályák elhanyagoltsága, a beruházások elmaradása, a szerelvények régisége, egyszóval a vasúti szállítás lezüllesztése. És minderről egy szót sem ejtett a vonatozó miniszter.