Sepsiszentgyörgy, 2017. november 18., szombat 02:42
Köszöntjük Jenõ nevű olvasóinkat!

Mundruc soha nem látott fia (Beszélgetés Melles Endrével, a Háromszék Táncegyüttes karvezetőjével)

2017. november 4., szombat, Kultúra
Fotó: Henning János
Fotó: Henning János
Egy huszonhét éves fiatalember alakítja a címszerepet a Háromszék Táncegyüttes nagy sikerű, Mundruc című produkciójában. Az együttes tánckarvezetőjével, Melles Endrével nemcsak a megidézett legendás kalotaszegi táncosról, hanem mai trendekről, a versenyközpontú táncfilozófia „áldásairól”, az előrelépés belső feltételeiről is beszélgettünk.
– Életkorából fakadóan nem találkozhatott Mátyás István Mundruccal. Mégis, mióta „ismerősök”?
– Nagyon rég, róla készült az első táncfelvétel, amelyet láttam. A nővérem barátja – akkoriban mindketten a tusnádfürdői Gyöngyvirág Együttesben táncoltak – mutatta meg Mundruc legényesének archív felvételét. Azóta is kísér, már az első megmérettetésemre, a 2011-es budapesti Tedd ki a pontot elnevezésű legényesversenyre abból készültem, nagyon sokat néztem, próbálgattam. Ott indult el az önmagammal való versengés is, hogy minél többet próbáljak kihozni magamból. Arra is rájöttem, hogy sokkal többet kell foglalkozni a rendelkezésre álló anyagokkal, a híres néprajzkutató, Martin György által megkezdett, mások által befejezett Mundruc-monográfiával. Korábban olyan szerencsés mozzanat is volt az életemben, hogy a kolozsvári egyetemi éveim alatt megkerestek Magyarvistából, Mundruc falujából, és felkértek, hogy tanítsak táncot Vistában. Igazából mostanában döbbenek rá, mekkora élmény és elismerés volt az nekem. Ezek mind-mind hozzájárultak, hogy nemcsak technikai szempontból jól, de maximális átéléssel tudom eltáncolni ezt a szerepet.
– Sokat kellett küzdenie vele?
– Igazából állandó küzdelem ez. Én ugyanis soha nem tettem le ezt az anyagot, legényest táncoltam, amikor csak lehetett, folyamatosan zajlott a belső építkezés. Minél többet nézem, az agyam annál inkább képes visszaadni a finom mozgásokat, az adatközlő szinte előttem táncol, és mondja, mit kell csinálnom. Egyfajta révületben látom ilyenkor magam előtt az öreget. Miközben tudom, hogy soha nem juthatok az ő szintjére. De tisztelgek előtte, mint a soha nem látott fia.
– Az előadás egyértelműen önre épül, mégsem tűnik technikai bravúrkodásnak, magamutogatásnak...
– Valóban, mintha rám rakódott volna az előadás, persze nekem is bele kellett bújnom a produkcióba. Ez az „előélet” viszont hozzásegített, hogy a tánc ne vegye el teljes mértékben a figyelmemet, a teljes energiámat. Azt tartják, olyan harmincéves kor körül kezdődik az az időszak, amikor a férfi táncos már nem dobálja magát, nem merül ki a technikai megvalósításokban, hanem kezd súlya lenni mindannak, amit művel a színpadon.
– A magyar néptáncos világ egyre elismertebb tagjaként mi tartja Sepsiszentgyörgyön?
– A nagy fizetés, viccelhetnék, de természetesen egészen más. Mindig is a Háromszék Táncegyütteshez akartam kerülni, az pedig csak megerősített, hogy időközben a létrán is magasabbra kerültem – remélem, nem azért, mert időközben lejjebb csúszott a létra. Nagyon szeretem, amit csinálok, a legfontosabb ösztönző pedig, hogy érzem: semmi sem történik hiába. Nem hiába kerültem ide, nem hiába lettem két éve tánckarvezető, érzem-tudom, hogy fejlődtem, az együttesben eltáncolt szerepek pedig visszaigazolják ezt a folyamatot. Mindez egyelőre erősen itt tart, miközben nagyon szeretem a város kulturális pezsgését, hangulatát is. Jó helyen vagyok, itt szükség van rám.
– Nem érik csábítások?
– A csábításokkal nem úgy állok, mint Éva a paradicsombeli almával. Én ugyanis tudom, mit jelentenek az időnkénti csábítások, többnyire tisztában vagyok a szakma magyarországi helyzetével, az ottani együttesek körüli viszonyokkal. Folyamatosan visszajárok versenyekre, és nem felhőtlenül rokonszenves, ahogy ott gondolkoznak a táncról. Az egész annyira átbillent a technikai megvalósítás oldalára, hogy lassan szinte keresni kell benne az embert.
– Miért tartja fontosnak a versenyeken való részvételt, ha azt tartja, hogy a táncban nem a látványelemek az elsődlegesek?
– A versenyek számomra elsősorban az önmagammal való megméretkezést jelentik. A verseny nem önmagában cél, a felkészülések révén sokkal inkább maga az út. Ha nem készülök fel kellőképpen, ha nem állok készen arra, hogy megmutathassam magam a tánc révén, nem is indulok el a versenyen, akadt már ilyenre példa. A zsűri értékelésére pedig véleményként tekintek, mert miközben esetleg lehúzzák az ember produkcióját, ők is tudják, hogy a technikai tudás mindenekfelettiségének hangsúlyozásával alapvetően nem jó úton haladnak. Nekem hatalmas megnyugvást ad a tudat, hogy nem egy „tánctenyészetből” vagy versenyistállóból érkezem. A verseny amúgy a régi időkben is létezett, a közösségen belül versengtek a legények. Mundruc például a legényesével hódította meg az asszonyát, nem a jómódúságával. Mint egy mesében: szegény vagyok, de jól táncolok, gyere hozzám feleségül! A versenyek legnagyobb veszélye, hogy a követelményrendszer robotszerűvé silányítja a táncot. Mindent megtanulsz, közben viszont azzal szembesülsz: hová lett a te egyéniséged? Miközben megismered az adatközlő személyiségét, elveszítheted a sajátodat.
– Milyen rangja van ebben a környezetben az improvizációnak?
– Nehéz ügy, nekem is nehéz dió, hát még egy kezdő, fiatal táncosnak. Kombinálni könnyebb, de csak azért, mert erre, az ismétlésre koncentrálunk. Verset írni is csak úgy tud valaki, ha előtte sok verset olvas, közben pedig megtanulja a verstant, a ritmusképleteket, a „szakmát”. A cél az, hogy ne csak utánozzunk, ismételjünk, hanem megéljük a táncot.
– Van még felfedeznivaló a néptáncban?
– Csak mi szabunk határt saját magunknak. A budapesti székitánc-versenyre való felkészülésem során volt szerencsém találkozni tavaly az azóta elhunyt Tamás Márton „Kántorral”. Sokat beszélgettem vele, az arról készült anyagot odaadtam a szervezőknek, hogy kezdjék azzal a gálaestet. Ő mindig improvizált, kevés ismétlődést lehetett tapasztalni nála. A személyisége is ilyen volt. Róla azt kell tudni, hogy a lelkész válaszút elé állította: a kántorságot választja, vagy a feleségét? Kántor pedig reformátusból szombatista lett 1970-ben, azóta pedig egyetlen lépést sem táncolt, nem engedte a hite. Hihetetlennek éreztem, hogy egy ekkora táncos 1969 óta nem táncolt. Azt mondta, addig mindent eltáncolt, amit el kellett táncolnia. A roppant kötött széki tánc körülményei között is őt tartom az általam látott legnagyobb improvizálónak, őt nézve azt érzi az ember, hogy az improvizáció határtalan. Csak úgy játszott a ritmussal, a formákkal, sokkal technikásabb volt, mint bármelyik mai profi táncos. A sajátja volt a tánc.
– Tanulható ezeknek a legendás embereknek a tartása, vagy születni kell rá?
– A paraszti kultúrán belül külön iskolára nevelték magukat, tudatosan, a tükör, a vitrin előtt táncoltak, ellenőrizték magukat, csinosítgatták a mozdulataikat, nem hiúságból, hanem saját testük ellenőrzése érdekében. Mert ha magaddal tudsz bánni, akkor a többiekkel is képes vagy. Rengeteg munka van a táncban, akár egyetlen mozdulatban is, ami nem az izzadságfoltok terjedelmében mérhető.
– Milyen mértékben sikerül átültetni ezeket a nézeteit a Háromszék tánckarának többi tagjába?
– Nem könnyű, mert ide némi tapasztalat is kell. Amíg nem képes valaki egy „tökös” táncra, addig nem sok esélyem van a táncfilozófiai nézeteimmel. Először dolgozni kell, befektetni, mert addig nem juthatsz el arra a szintre, hogy elmélkedni is kezdjél a táncról. Előbb el kell érkeznie a pillanatnak, amikor azt mondhatom valakinek: megtanultad ezt a táncot? Ha igen, akkor gyorsan felejtsd el, és kezdjél alkotni. Fontos a tanítás, de az egyén kirobbanása, élménye sokkal fontosabb. Addig csak azt fogja érezni, hogy mindig valaki másét táncolja. A túlzott racionalitás bizonyos mértékben gát ebben a szakmában, mert aki így közelít a dologhoz, nehezen érzi a fejlődést, nincs igazi sikerélménye. Az ilyeneknek igyekszem visszajelzéseket adni, mert ők kívülről várják a segítséget. Közben meg igyekszem megértetni, hogy a lényegi változások, az előrelépés belülről érkezik. Ha én nem járom végig ezeket a versenyeket, nem veszek részt különböző szakmai fórumokon, talán már nem is lennék itt, mert képtelen lettem volna örömet találni benne.
MELLES ENDRE
Tusnádfürdőn született 1990. január 19-én. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum műépítészet szakán érettségizett 2009-ben, majd 2012-ben a kolozsvári művészeti egyetemen diplomázott fotó-videó, számítógépes képfeldolgozás szakon. A Háromszék Táncegyüttes karvezető táncművésze. Versenyek, díjak: Fölszállott a páva tehetségkutató (Budapest, 2013, elődöntő), Tedd ki a pontot legényesverseny (Budapest, 2013), Feketelaki lassú magyar leghitelesebb előadója díj és közönségdíj, Tedd ki a pontot legényesverseny – Fekete János Poncsa táncának újraalkotója díj (Budapest, 2014), I. Erdélyi Legényes- és Verbunkverseny, 2. hely (Marosvásárhely, 2014), II. Erdélyi Legényes- és Verbunkverseny, 1. hely (Marosvásárhely, 2015), Tedd ki a pontot Legényesverseny – Széki hagyományok megőrzéséért különdíj (Budapest, 2016), 23. Országos Szólótáncfesztivál (Békéscsaba) – Martin György Néptáncszövetség-különdíj (2017). Előadói, művészeti tevékenység: A MaszkUra (Háromszék, 2011), Csipkerózsika (Háromszék, 2012), Két kezem forgatta, szívem táncoltatta (Háromszék, 2013), A tékozló fiú (Háromszék, 2013), A banda (Háromszék, 2013), Gábor Áron (Háromszék, 2014), Böjttől böjtig (felújított előadás, Háromszék, 2014), Az én mesém (Háromszék, 2014), Erdély-menyegző (Háromszék, 2015), Szerencse­krajcár (Háromszék, 2016), Zongota (Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes koprodukciója, 2016), Mundruc (Háromszék, 2017), Tűztánc, Dózsa György (Honvéd Táncszínház), Hegyen-völgyön lakodalom (Szegedi Szabadtéri Játékok).
Hozzászólások
2017-11-03: Közélet - Nagy D. István:

Figyeljünk, vagy fizetünk (Új hulladékbegyűjtési rend)

Pontatlan és a lakosságot összezavaró kiadványnak minősítette múlt héten Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke a Tega Rt. a hulladékelhordás november elsejétől érvényes szabályairól tájékoztató szórólapját. A felvetettekre az érintettek nevében Ambrus József, a megyei integrált hulladékgazdálkodási társulás igazgatója is reagált.
2017-11-04: Emlékezet - :

Itt az írás, forgassátok...

„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumai­ból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.