Sepsiszentgyörgy, 2017. november 21., kedd 12:19
Köszöntjük Olivér nevű olvasóinkat!

Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)

2017. november 11., szombat, Életutak
Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk.
– Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni?
– Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak.
– A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára?
– Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással.
– A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált...
– Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem. Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást.
– A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja?
– Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni.
– Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”?
– Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott.
– Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket?
– Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt.
– Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem?
– Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem.
– Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás?
– Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.
Szilágyi Júlia
Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Le­het-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008).
Hozzászólások
2017-11-11: Sport - :

Csalódás Luxemburg ellen (Labdarúgás)

Az 53. perctől emberhátrányban játszó magyar labdarúgó-válogatott csütörtöki barátságos mérkőzésen 2–1-re kikapott Luxemburg vendégeként, míg Románia 2–0-ra legyőzte a kolozsvári dr. Constantin Rădulescu Stadionban a Mircea Lucescu irányította Törökország csapatát.
2017-11-11: Nemzet-nemzetiség - :

Katalónia ürügyén riogatnak a románok Székelyfölddel

A  román sajtó és nacionalista politikusok a katalóniai függetlenedési folyamat kapcsán párhuzamot vonnak a székelyföldi autonómiamozgalom és a katalán helyzet között. Arról nem beszélnek, ami nyilvánvaló, hogy hasonlóság  létezik, éspedig Erdély és Katalónia között.