Sepsiszentgyörgy, 2017. november 21., kedd 12:20
Köszöntjük Olivér nevű olvasóinkat!

Ilia Mihály: Háromszéki orvosok

2017. november 11., szombat, Kultúra
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
 
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek.
Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol.
 Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt.
A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére.
Hozzászólások
2017-11-11: Kultúra - :

Miklóssy Mária rajzkiállítása Kézdivásárhelyen

Miklóssy Mária gondolkodásában a nyitott kérdések gyakoriak. Folyamatosan véleményalkotásra, mérlegelésre és ítélőképes állásfoglalásra késztet. Magas képi műveltsége egy egész élet lüktetésével képi párhuzamokat tár fel. Intellektuális játéktereken érzi jól magát, hol a rend törvénye szorítja vagy időnként hagyja kimozdulni is.