Ezer év után (Jegyzet)

Ezúttal nem is azt találta említésre méltónak, hogy az egykori szászságnak írmagja sem maradt az ősi földön, igazán nem volt számára újdonság, hogy népe kiebrudalása, kiárusítása alaposan megtizedelte a falusfelek sorait, miként az sem, hogy a tömeges menekülés és a határok megnyílta után a még munkaképesek kiköltözése nyomán végleg felszámolódtak a nyolcszáz éves közösségek, a hírmondónak hátramaradt öregeket pedig a temető fogadta be, s ezzel az utolsó szász szó is elhal a tájon, s csak az épületek, templomok, erődítmények, romok maradnak elmesélni a történetet — hiszen minderről, az erdélyi múlt egy oszlopának kidőltéről sokat beszélgettünk már, s még gyakrabban tárgyal új otthonában, a németországi szász egyletekben, amelyek könyvekbe iparkodnak menekíteni a siebenbürgeni tapasztalatok emlékét. Nem is a településekre beköltözöttek új szokásait, a szülőházát ma birtokló család élethez és munkához való viszonyulását tette ezúttal szóvá, hanem a táj változásának riasztó méreteit.

A dél-erdélyi kultúrtáj, az évszázadok verejtékével termékennyé tett dél-erdélyi határ, a valamikori szántók, kertészetek, gyümölcsösök helyén ugyanis ma a fű királysága terjeszkedik, legelővé és kaszálóvá változott át húsz év alatt a korábban kézzel, ekével, lóval-traktorral megművelt dűlők jó része, és juhnyájak, marhagulyák járják rajtuk a maguk útját, másutt a vadon nyomul feltartóztathatatlanul, bokrokat, bozótot küldve előhírnökül. A demográfiai űr, melyet e szorgos nép eltűnte és földbe süllyedése idézett elő a falvakon is, felér egy katasztrófával, de a határban ezer évvel vetette vissza a civilizációt: mintha a valamikori pásztorkodó életmód támadt volna fel ezeréves sírjából, és járná kísértetként a dél-erdélyi lankákat, hegylábakat.

Ha nem tapasztaltam volna, hogy Szatmár—Nagykároly környékén magyar földműves közösségek miként hagyták fel szántóikat a juhászkodók javára, azt mondanám, a szászokra és Dél-Erdélyre szorítkozik a jelenség, holott...