Zágon hívása, az utókor hálája – Beszélgetés Szabó Katalin négyszeres olimpiai bajnok tornásszal

2018. január 20., szombat, Életutak
Olyan exkluzív klubhoz tartozik, amelynek tagjai – Larissza Latinyina, Keleti Ágnes, Vera Caslavska, Szabó Kati és Simone Biles – egyetlen olimpián négy aranyérmet szereztek. Zágon nagy szülöttjével lenyelhetetlen gombócról és az utókor hálájáról is beszélgettünk a róla készült, Az ötödik szer című életregény bemutatója kapcsán.
  • Szabó Kati az 1983-as budapesti világbajnokságon
    Szabó Kati az 1983-as budapesti világbajnokságon

– Ahogy mondani szokás, mostanában a csapból is Szabó Kati folyik: nemrég a budapesti Nemzeti Színházban Az év sportolója gálán ünnepelték, január 22-től kezdődően pedig több helyszínen is bemutatják az önről készült életregényt. Mégsem lenne annyira hálátlan az utókor?
– Én lennék hálátlan, ha hálátlanságról beszélnék. Főleg, ha az elmúlt másfél évtizedet vesszük tekintetbe. Kétezerben óvodát neveztek el rólam Zágonban, majd sportcsarnokot Sepsiszentgyörgyön, országos érdemrendeket kaptam, beválasztottak a tornászhírességek társaságába, még a rendőrök nemzetközi egyesületének is tiszteletbeli tagja vagyok. Egyre inkább érzem – érezhetjük mi, régi tornászok – az erkölcsi-anyagi megbecsülést. A budapesti meghívás, az Orbán Viktor miniszterelnök általi fogadás pedig arról is meggyőzött, hogy Magyarország számára is fontosak vagyunk.
– Azért ez nem volt mindig így… A testnevelési egyetemre való felvételijére emlékszik még?
– Soha nem fogom elfeledni. Két nappal voltam az 1987-es rotterdami világbajnokságról való hazaérkezés után, ahol megnyertük a csapatversenyt, mégis valamennyi tesztet teljesítenem kellett. Még tornából is végre kellett hajtani az előírt gyakorlatokat, hiába álltam néhány napja még a világbajnoki dobogó legmagasabb fokán. Éreznem kellett, hogy ez már egy másik világ, ahol mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Amint valaki kikerült az olimpiai keretből, egyik pillanatról a másikra magára maradt, segítség nélkül kellett megpróbálni talpon maradni. Nem számított, akárhány érmet is hozott korábban Romániának, már csak a család érdeklődött felőle. Kegyetlen év volt az első, rá kellett jönnöm, hogy a tornán kívül semmihez sem értek. Szerencsére hamar felfogtam, reálisan álltam a helyzethez.
– Hatévesen került az onești-i „tornászkombinátba”. Hasonló helyzetben, anyaként elengedné a saját gyermekeit?
– Egészen biztosan nem. De ez nem az édesanyám kritikája, a legjobb anya volt ő, nélküle soha nem jutottam volna idáig. Fogalmam sincs, honnan merítette azt az erőt, amellyel annak idején Onești-en hagyott. Nélküle ma nem létezne Szabó Kati sem tornászként, sem emberként. Ma már tudom, hogy tíz éven át emésztette magát, vajon jól döntött-e, azon őrlődött, ha otthon tart, ha nem adja meg a lehetőséget, hogy kifussam a pályámat, egész életében küzdhet az önváddal. Én meg mindig úgy éreztem: az élet azért állított rengeteg megpróbáltatás elé, hogy még erősebb legyek. A sport megtanított harcolni, azzá tett, ami ma vagyok: ambícióssá, talán kissé makaccsá is. És olyanná is, aki gyermekei érdekében bármire képes. Épp úgy, mint az édesanyám. Több mint tizenkét év telt el a halála óta, és minden nap elteltével egyre nehezebb nélküle.
– Edzőként is inkább az anya nyilvánult meg önben, vagy azoknak a kemény módszereknek volt a híve, amelyek a világ egyik legnagyobb tornásznőjét „faragták” önből?
– Röviddel sportolói pályafutásom befejezte után kicsikből, első osztályos kislányokból álló csoportot bíztak rám Déván. Nem volt könnyű megszokni, hogy ne az én szintemmel mérjem őket, de nagyon élveztem a munkát. Egyszerre igyekeztem edzőjük, anyjuk, barátnőjük lenni, miközben folyamatosan arra törekedtem, hogy igazságos és következetes maradjak. Egész nap dolgoztam, nyüzsögtem, versenyekre jártunk, és ebben semmiféle nehézséget, megerőltetést nem éreztem. Soha nem jósolgattam, egyikükbe sem próbáltam magamat, valamiféle fényes jövőt belelátni, mindig azt tartottam, hogy csakis munkával lehet feljebb lépni.
– Emlékszik még kislány önmagára, a torna világában tett első lépésekre?
– Nagyon kevés részletre emlékszem az első évekből, leginkább azokra a viszontagságokra, amelyek a megtetvesedésünkkel jártak. Nyolcan voltunk a szobában, mindannyian hasonlóan jártunk. Petróleumot öntöttek a fejünkre, sapkában kellett aludnunk, hogy a gázok elpusztítsák a tetveket. A hajszálak persze kicsúsztak a sapka alól, a petróleum pedig hólyagosra égette a hátamat. Az orvosi rendelőben az asszisztens tapaszokkal ragasztotta tele a hátamat, de mivel naponta kellett mennem kötözésre, a bőrömet is mindig lehúzták ragtapasszal együtt. És természetesen hálával emlékszem az áldott Ghioane nénire, a csángó asszonyra, az egyedüli emberre, akivel Onești-en magyarul beszélhettem, kezdetben anyám helyett anyám volt, amikor még egyetlen szót sem tudtam románul. Amúgy nem tépelődtünk túl sokat a dolgokon, igyekeztünk elvégezni a feladatokat, tökéletesen végrehajtani a gyakorlatokat, enni, aludni, kacagni. Kemény, de egyszerű élet zajlott a tornászlíceumban.
– Ecaterina Szabóként ismerte meg önt a világ. Kérdezték meg valaha is, mi a véleménye a névváltoztatásról?
– Soha senki. Az 1980-as lyoni ifjúsági Európa-bajnokság után írták először a nevemet Ecaterinának. Halványan rémlik, hogy Károlyi szobájában voltam – akkoriban nagyon fájt a sarkam, esténként ő kezelte, kötözte a lábamat –, arra lettem egyszer csak figyelmes, hogy mintha Béla rólam beszélne telefonon valakivel, a keresztnevemet pedig románul emlegeti. Igazából nem is volt, ahonnan tudomást szereznem az egészről, az útlevelem mindig az edzőknél volt, hazaérkezés után is ők adták le a rendőrségen. Bizonyára a születési évemet is akkor tájt módosították 1968-ról 1967-re.
– A Los Angeles-i olimpia előtt tisztában voltak azzal, hogy legnagyobb ellenfeleik közül a szovjetek és a kelet-németek nem lesznek jelen a versenyen?
– Természetesen értesültünk róla – távolmaradásuk okairól persze nem –, és mi tagadás, örültünk neki, hiszen tudtuk, hogy jócskán nőnek az esélyeink. De azt is ki merem jelenteni, hogy abban a formában, azzal az anyagerősséggel – négy szerből háromban nekem volt a legjobb gyakorlatom – a szovjetek jelenlétében is favoritnak számítottam. Arra viszont előzetesen soha nem gondoltam, hogy egy amerikai lány fog legyőzni az egyéni összetettben. Ennek ellenére nem az fáj, hogy legyőztek, hanem az alig ötszázados különbség. Mary Lou Retton talán jobb is volt aznap, de akkor vert volna meg rendesen, mert így ma is ott a gombóc a torkomban. Annyira dühös voltam, hogy alig bírtam kivárni, amíg visszaérünk az olimpiai faluba, fogtam az ezüstérmet és bevágtam az ágy alá, csak a hazaindulás előtti csomagoláskor vettem elő. Persze azóta „megbocsátottam” neki.
– Egyetlen olimpia fért a pályafutásába, szűk egy évvel Szöul előtt leállt. Miért?
– Amikor megkezdtem az 1987-es felkészülést, tudtam, hogy az lesz az utolsó évem. Tízévnyi versenysport, tizenhét évnyi torna állt a hátam mögött, edzőtáborok, erőnléti felkészülések, napi minimum nyolc óra edzés, éhezés, állandó harc a pluszkilókkal, a mérleggel. Az is egyre elviselhetetlenebbé vált, hogy tizenkilenc évesen ugyanúgy kellett élnem, mint a körülöttem lévő tizenegy éves kislányok. És hiába is hajtottam az edzéseken, miután Zita nővérem benyújtotta kitelepedési kérését az Egyesült Államokba, sehová sem engedtek utazni, csak a világversenyekre vittek el.
– Kit tekint pályafutása legmeghatározóbb edzőjének?
– Octavian Bellut. Ő volt az az ember, aki nemcsak szakmai értelemben segített, hanem bármikor odamehettem hozzá, panaszkodhattam, esetleg némi könnyítést kérhettem – és nemcsak a magam számára.
– Több mint negyedszázada Franciaországban él. Mi vitte oda, mi tartja ott?
– A férjem után mentem, aki tornaedzőként kapott szerződésajánlatot egy évre. Aztán másik ajánlat érkezett, ott ragadtunk, ott születtek a gyermekeink, ott veszítettem el az első fiamat, Edgart. A nagyobbik, Lorenzo már elvégezte az egyetemet, a kisebbik, Zéno most kezdte a középiskolát. De egyre sűrűbben járok haza Zágonba, igyekszünk karbantartani a családi örökséget, hazahúznak a gyökerek. Talán egyszer még beteljesedik édesanyám kívánsága, aki szerette volna öregkorára maga körül tudni a gyermekeit, folyamatosan abban reménykedett, hogy hazacsalogat bennünket.

SZABÓ KATALIN
Négyszeres olimpiai bajnok, kétszeres világ- és Európa-bajnok tornász, Zágonban született 1968. január 22-én. Hatévesen került az onești-i tornaiskolába, első edzői Maria Cosma és Ágoston Mihály voltak, majd Károlyi Béla és Márta irányította a felkészülését. 1979-től a dévai tornalíceumban folytatta felkészülését 1987-es vissza­vonulásáig. 1983 és 1984 között 17 alkalommal kapott maximális, 10-es pontszámot gyakorlataira. Az 1984. évi nyári olimpiai játékokon négy aranyérmet szerzett, rajta kívül mind­össze négy tornásznőnek sikerült ez a bravúr. A Bukaresti Egyetem sport és testnevelés karán diplomázott, Déván kezdett edzősködni, leghíresebb tanítványa az 1999-es világbajnok, Maria Olaru. 1992 óta él Franciaországban, férje Tamás Christian volt válogatott kajakos. Két fiú, Lorenzo és Zèno édesanyja. Díjak, kitüntetések: Az év női sportolója Romániában (1984), a Sport Érdemes Mestere (1984) a Torna Hírességek Csarnoka – Hall of Fame tagja (2000), a  Nemzeti Érdemrend lovagi fokozata (2000), a Sport Érdemrend parancsnoki fokozata (2008), a Román Országos Sporthivatal Legendás Bajnokok-díja (2008).
Cikk megjelenési időpontja: 2018-01-20 00:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint bent marad-e az első ligában a Sepsi OSK labdarúgócsapata?







eredmények
szavazatok száma 1027
szavazógép
2018-01-20: Irodalom - :

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

           Most, hogy szobámban ér az est setétje,
            te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
2018-01-20: Irodalom - Fekete Vince:

Szemlér Ferenc: Válogatott versek

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek így nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.