Gyermekkorom egyik helyszínén, egy erdővidéki faluban járva kerestem fel egykori iskolatársamat és jó barátomat, akinek híres régiséggyűjteménye van (példája követendő!). Gazdagítására egy középütt piros-fehér csíkozású liszteszsákot vittem ajándékba nagyapám hagyatékából.
Láttam ilyenfajta zsákot a párját ritkító csernátoni Haszmann Pál Múzeumban is, ahol ottjártamkor épp budapesti látogatók voltak. Elmondtam nekik, hogy a csíkozás nem csupán díszítőelem: falvanként minden gazdának más-más csíkozás dukált, és a szövőnők ügyeltek rá, hogy két gazda zsákja véletlenül se legyen egyforma. Így a csépléskor, szérűn halomba hányt zsákok gazdáját könnyen lehetett azonosítani, bátran nevezhetjük tehát a mai áruazonosító vonalkód ősének a csíkozást. Egy tanárnő lelkendezve jegyezte meg, hogy erre majd megtanítja diákjait...
Hát igen, közösségeinkben nem volt üres szólam, hogy rend a lelke mindennek! Falusi konyhánkban még fellelhetők régi varrottas falvédők, egyikük felirata az, hogy „Szorgalom és rend tartja a házat fent”. Egy másik az erkölcsről tanúskodik: „Az én uram csak a vizet issza, nem siratom lányságomat vissza”. Vajon összegyűjti-e valaki ezeket a népi bölcsességeket, még mielőtt feledésbe mennének? Ezek segítettek hozzá, hogy átvészeljük a török, tatár, orosz, román dúlásokat, és mindenik után újból talpra álljunk. Nem csak feladatunk, kötelességünk lenne mindezeket átadni az utódainknak!
Meg kellene ismertetni az egykori – önellátó! – falusi életmódot, a szerszámokat (a mai városi generációk csak akkor tanulják meg, hogy mi a gereblye, amikor a fokára lépnek és a nyele jól orron vágja őket). Hiszen annyi felhagyott fekete porta vár gazdára, amelyet hétvégi munkával is könnyen rendbe lehetne tenni, hogy felüdülést nyújtson a vakációkban, szabadságokon (a drága külföldi nyaralások helyett), és kerti munkával, gyümölccsel pirosítsa a képernyők előtt sápadozó gyermeki arcokat.
Tölgyes Lajos, Brassó
