Magyar szemmel Indiában

Kiss János Botond a szakmában nemzetközi szinten is jegyzett ornitológus, illetve ennél több, a magyar nyelvterületen kívül is elismert Duna-delta-szakértő, én, könyve előszavának szerzője tudtam arról, hogy a madártan számára mintegy fedőnév, hogy az emberi beavatkozások miatt pusztuló természet egészének óvása és mentése a hivatása. Tudtam, hogy ő írta legelőbb magyar nyelven a Delta-könyvét, amelynek későbbi bővített és átdolgozott kiadásai román nyelven is megjelentek, tudom, hogy a ’89-es fordulat után fegyveres testületet szervezett a Duna-delta kirablásának mérséklésére, hogy volt RMDSZ-es színekben környezetvédelmi államtitkár, ahonnan köszönés nélkül kellett távoznia, mert pártos alapon másra osztották ezt a szerepkört, s tudtam, hogy a madarakkal kapcsolatos tudományos munkássága révén bejárta a nagyvilágot, és most mégis meglepett a számunkra többnyire és valamennyire a mesék világából ismert India-könyve.

A székelyudvarhelyi Aves Alapítvány gondozásában az Erdélyi Nimród Könyvek sorozatban ezer példányban megjelent Így láttam Indiát nemcsak tárgya miatt egzotikus könyv, azzá teszi az írói rálátás a témára, az európai ember indiai találkozása olyan jelenségekkel, amelyek hosszú-hosszú távon nemcsak a szubkontinens, hanem a létért való kíméletlen küzdelemben az emberiség egészének vesztét is megelőlegezhetik.

,,Eleve tisztázandó — írja a könyv régi utószavában (van új utószó is, hiszen a kéziratok megfogalmazása, majd kényszerű elfekvése és a mostani kiadás között hét év telt el) —: e szerény írás nem szakkönyv, népességét, növény- és állatvilágát vagy bármi más, az óriási szubkontinensre vonatkozó tudományágat hivatott ismertetni, nem készült utazási zsebkönyvnek, még csak nem is hűséges útinapló, mint a vasutas-pontosságú Jakabos Ödöné. Egyszerűen csak az általunk ott átélt események, látványosságok késői felelevenítése. Továbbá, kihasználva a keretet, rádöbbenteni az olvasót, mekkora nagy a világ, mennyi érdekesség, szépség van a természetben, s mindez mennyire törékeny és sebezhető."

Könyvében a szerző megdöbbentő megfigyelésekkel és adatokkal illusztrálja, hogy a két utazás közötti hétéves időszakban milyen mérhetetlen (emberi) csapás érte a madár- és hüllőállományt, a sokmilliós madártömegek helyett a madárpopulációk csodájára érkező turisták miként szemlélhetik az üres levegőeget. Indiában a tigrisvadászatot hivatalosan már 1970-ben betiltották. (Ceauşescunş mikor is készíttette a világbotrányt kavaró albínótigris bundáit?) Az 1972-es állománybecslés 1827 főről számolt be. Ezzel szemben a szerző, amikor a könyvén dolgozott, a tigrisszámlálók adatai alapján 3500—3750-ről olvasott. Amikor ezt az adatot egybeolvasta a nem külföldi turisztikai reklámként közölt, belföldi adatokkal, 1411 tigrisről szóltak a jelentések.

Indiának a 2007-es népszámlálás adatai szerint 1 129 866 154 lakosa volt. Mindenki élni akar, akár a tigrisbundák árán is. Kiss János Botond a második utószóban rezignáltan jegyzi meg, hogy második indiai utazása során jó bő hét alatt egyetlen keselyűt sem látott, holott nem egészen egy évtizeddel előtt ez a madár Indiában még banális jelenségnek számított.

Kiss J. Botond könyve egyszerre olvasmányos, kalandos, egzotikus és tudományos. Jellemző — ezt egyébként a Delta-könyveiben is tapasztalhattuk —, hogy az általa azonosított vadon élő állatok magyar és latin nevét is szójegyzékbe foglalja (vörös arcú és fekete bülbül, indiai bibircses bíbic, malabári bíbic, pártás daru, hódaru, borzas gödény, rózsás gödény, örvös halkapó, tarka halkapó, sárga fejű fakopáncs, bengáli keselyű, dögkeselyű, fakókeselyű, kondorkeselyű, pulykakeselyű, szakállas keselyű stb., stb.).

Az embernek a magyar szavak egzotikuma miatt is kedve kerekedik beleolvasni az Erdélyi Nimród Könyvek sorozatának ebbe a kiadványába, s ha egyszer belelapozott, le sem teszi, amíg el nem olvasta.