Id. Csiki Sándor, az utolsó bardoci molnár emlékéreMiért nem őröl a malom?

2018. február 23., péntek, Nyílttér

A liszt olyan, akár a hó, finom, fehér pora, ha belepi előttünk az utat, nem tudunk úgy végigmenni rajta, hogy nyomot ne hagyjunk. Az élet gabonájából őrölt liszt pora végigkíséri azokat, akik malmokat emelnek, és lábnyomokat hagynak maguk mögött, ösvényt, amin mi is járhatunk. Jelt, hogy tudjuk, hova tartozunk.

 

A jel titok, amit legjobban a molnár ismer. Honnan tudhatja? Onnan, hogy amikor megvizsgálja a gabonát szépen, komótosan, az ujjbegyein alápergő búzaszemek mesélnek az élet nagy igazságairól. Kevés malom lehet ma már, ahol a molnár így tud olvasni az élet csíráját hordozó magokból. A felgyorsult világban nem igazán engedik, hogy a búza meséljen, mielőtt lisztté válik. Így nem étel, hanem táplálék lesz csak belőle... Nagyapám még azt tanította: az emberek világa csalárd, fél dolgokkal teli, amelyek soha nem vezetnek el a teljességre. Ilyen az igazság is, ha nem egész: nem sok minden különbözteti meg a féligazságot a hazugságtól. Ezért jó ragaszkodni az igazság egészéhez, ezért jó egészben látni a dolgokat, az életünket. Érdekes, hogy az ő apjának is szóltak ilyesmiről a búzaszemek, sőt, még a nagyapjának is. Mind molnárok voltak. Ezeket a dolgokat mindig utólag érti meg az ember, ha megtanulta tőlük, és vette a fáradságot, hogy a régi bölcsességet befogadja és hordozza. Olyan ez, mint a búzaszem, ami a tavalyi aratás gyümölcse, és a jövőt hordozó vetés szilárd életereje egy pici magban.   
Bizonyos értékek nemzedékről nemzedékre változatlanok és helytállóak. Az érték teremtése és megőrzése bonyolult és nehéz feladat, örökség, amely apáról fiúra szállva marad az utódokra, mint régi értéktárgyaik vagy épp a megörökölt malmok. A régiek továbbadták utódaiknak, amit ők is elődeiktől tanultak. Ők úgy tartották, hogy a malmokat lehet adni-venni, építeni és bontani, de az építők és a rombolók mi vagyunk.
Egy malom, ami már nem őröl tovább, lehet, hogy csak egy rossz befektetés gyanúját keltő, omladozó ingatlant jelent, esetleg fájó emléket, de nagyapámnak az élet volt, amelyben együtt terveztek, dolgoztak, szerettek, haragudtak és megbocsátottak, és drága otthont adtak gyermekeiknek, unokáiknak. A mai világ nem sok teret enged erre, pedig ezek az értékek határozzák meg azt a bizonyos életminőséget, az anyagi javak számolgatása nélkül.
Ezért most emlékezni szeretnék, felidézni nagyapámat, az utolsó bardoci Csiki molnárt, aki már 14 éve távozott az élők sorából. Azóta nem őröl a malom.
Szomorú, felhős-sáros márciusi nap volt, amikor a ravatalt felállították a malom udvarán. Ékesen szólt a pap, illendően, ahogy ilyenkor szokás, családról, hírnévről és az élet munkájáról, arról, hogy a maguk kitartó szorgalmával és ügyességével vetették meg lábukat a Csikiak az erdővidéki rögön, becsülettel kiállva az idők viharait. Szép eredmény, büszkék is lehetnek az utódok, az élők. Tartozni valahová és nem is akárhová, ez bizonyára mindenkinek számít a mulandó világban...
Nagyapám tettei értékvigyázó, igaz cselekedetek voltak. Elsőszülött fiúgyermekként a hét felnőttkort ért testvér közül rá jutott már fiatal korában a munka dandárja, és ő tisztességgel kitanulta a mesterséget; azt is, hogy miképpen kell malmot építeni kétkezi munkával. De jött a háború, és őt is besorozták, frontra vitték. Mindig azt mondogatta: „Horthy katonája vagyok”, és ezt csak becsülettel és hazaszeretettel lehetett vállalni, mert Horthy katonáinak bizony nehéz sors jutott. A négyévi orosz fogságból legyengülten hazatámolygó katonákat a szocializmus szép jövője várta, ami számára és a család számára a kulákságot, a megbélyegzést és a kilakoltatást jelentette. A malmokat államosították, régi tulajdonosai csak alkalmazottként maradhattak dolgozni benne. Hosszú, reményt kioltó évek teltek egymás után, nagyapám mégis megmutatta, hogy lehet tisztességesnek és becsületesnek maradni még akkor is, ha nem éri meg, és lehet úgy gondozni a sajátját, hogy azt más bitorolja. Apja, Csíki András pedig hihetetlen kitartással azt mutatta meg, hogy a legvészterhesebb időben is érdemes és lehet tervezni a jövőt, lehet építeni az utódoknak, a sorban növekvő gyermekeknek. Így őrölt a malom akkor, ilyen tervekkel és ilyen lélekkel dolgoztak benne a molnárok, ami egészen furának hatott egy olyan korban, amikor a beletörődés és a megalkuvás kéz a kézben járt, házról házra hirdetve a vörös csillag diadalát. Ha az utódok ennek a kitartásnak az örököseivé váltak, akkor valóban büszkén tekinthetnek eleikre.
1989 után a malom vidámabban kezdett őrölni. Nagyapám lisztes kezét ökölbe szorítva csapott az asztalra: olyan nincs, hogy amit a téesz erővel vett el tőlük, azt pénzzel, árverésen vegye vissza! Végül mégis a belátás győzött: nehéz szívvel bár, de engedett, megvette, visszavette, amit elkoboztak a családtól, mert hiába az igazság, ha az élet csak féligazságot tartogat.
Aztán, hirtelen – mint amikor kavics vagy fém keveredik a gabonába, és a kövek közé esik – megtorpant egy pillanatra a gépezet. A malom ajtajához más emberek érkeztek, arcuk ismerős volt, de szándékuk nem. A malomajtó épp arra szolgál, hogy az arra járó betérhessen rajta, mert a malom mindig találkozóhely is, oda rendszerint jó emberek jönnek köszönteni egymást, beszélgetni, érezni a tápláló kenyér lisztjének illatát. De ha valaki nem gabonát hoz, mit tud kezdeni vele a molnár? A malom  őrölt tovább, de lassan, észrevétlenül életek kezdtek őrlődni a kövek közt. Ezeket az éveket nagyapám és családja a pelyva és a konkoly kirostálására való szakadatlan és eredménytelen próbálkozásra áldozta. Végül a malom leállt, és néma csend adta tudtára a világnak: a Csíkiak immár nem őrölnek többet.
Azon a szomorú márciusi napon elindult a gyászmenet, és a malom is még egyszer, utoljára. Immár üresen forogtak a kövek, feljajdultak és csattogtak a szíjak, kerekek, a garatokra szerelt kis csengők pedig fájdalmas csilingeléssel nyomták el a templomtorony nagy harangjainak hangját. Tudták, amit a könnyes arccal búcsúzók is tudtak. A malom ideje lejárt. Nincs tovább, nincs soron következő molnár, aki egy új és szép lapot nyisson a történetben, itt nem lehet, és immár nem kell tovább semmit sem bizonyítani a féligazságokból.
Megfoghatatlan titok ez. Érezni, tudni azt, amire nem kell igazolás. A malom ott áll hűen, mintha őrt állna, éppen úgy, mint egykor Horthy katonája. Tétlenül és némán, immár roskadozva várja azt a bizonyos feltámadást.

Bartha Örs

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 768
szavazógép
2018-02-23: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy
GYÖRGYJAKAB BÉLÁNÉ
TÓTH GABRIELLA
életének 76., özvegységének 38. évében 2018. február 21-én elhunyt.
Temetése 2018. február 24-én 13 órakor lesz a berecki ravatalozóházból a helyi temetőben.
A gyászoló család
10648
2018-02-23: Nyílttér - :

Kampányok és választások (Mai levelünk)

Hát újra felértékelődtünk. Már megszoktuk, hogy kétévenként újra meg újra felfedeznek. Azért már haladunk.