Gaz

Amikor az idegenekre hivatkozunk, azért tesszük, mert ők érzékenyebbek, allergiásabbak a turista számára negatív tájesztétikai élményt nyújtó burjános árokmartokra, ha nem éppen Bulgáriából érkeznek hozzánk, ahol a helyzet a miénknél is katasztrofálisabb.

Székelyföldet keresztül-kasul járva az országutak melletti néhány méteres zöld sáv többnyire tűrhető állapotban van. Hogy mennyire az útmenték karbantartásáért felelős közegeken múlik a karbantartás, arra a legfrissebb példa — az egyébként a maga kategóriájában jó minőségű — a Kézdiszentlélek—Csíkkozmás közötti útszakasz. A kászonszéki szakasz a megyehatártól Csíkkozmásig frissen nyírt, az árkokban nincsenek eldobált pillepalackok, a növényzetre felakadt nejloncafatok. Ezzel szemben a hasonló kategóriájú és azonos szerepkört betöltő Kézdivásárhely—Torja útszakasz katasztrofális, a kórós gyomnövények, a laboda, bogáncs, szamártövis embermagasságnál nagyobbra nyúlt. Ez a Bálványos, a Szent Anna-tó turistaforgalma miatt reprezentatív út olyan bizonyítványt állít ki a népdalokban és prózai szövegeinkben annyiszor megénekelt Székelyföld és Erdély szépségéről, amelyet nehéz lesz a szépség világába visszakántálni.

A burján és a gaz bizony bennünk is nő, másképp nem tűrnénk, hogy azok, akik az utak karbantartásáért felelősek, a semmirevalóságunkról ezt a bizonyítványt kiállítsák, miközben a turizmus felette fontos voltáról, a gondozott környezetről és ennek védelméről papolunk.

És hogy ne varrjunk mindent a szakvállalatok nyakába, általános jelenség, hogy ahol kaszálógéppel olyan szélességben, ameddig a gép karja elér, megtakarítják az útpadkát és az árkot, a szántóföldek és rétek gazdáinak birtokán száz métereken át kórózik a laboda.