Árpi bácsi szép élete

2018. április 18., szerda, Riport
Nem túlzunk, ha azt mondjuk, Benkő Árpád Erdővidék-szerte köztiszteletnek örvend. Fiatalkorában a kistérség egyik legjelentősebb sportolói egyesületének, a nagyajtai Hargita labdarúgóklubnak volt meghatározó játékosa, majd a nagyajtai, ágostonfalvi, végül a baróti gabonalerakat munkatársaként dolgozott évtizedeken keresztül. Volt presbitere a baróti református egyháznak, tagja a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület által alapított Erdővidék kultúrájáért díjat odaítélő kuratóriumnak, egyik alapítója a Zathureczky Gyula Református Kórusnak. Nyolcvanhárom évesen is tevékeny: apránként létrehozott helytörténeti gyűjteményét rendezgeti, s terveket sző bővítésére. Nem elég már a Kossuth Lajos utcai lakóházhoz simuló kétszobás régi épület, a kihasználatlanul álló pajtát újítaná fel, s töltené meg máshol már nem férő kincseivel.
A labdarúgó
Benkő Árpád ifjúságának meghatározó időszaka volt az ötvenes évek vége, amikor a nagyajtai Hargita SE labdarúgócsapatának játékosa lehetett.
Manapság talán nem nagy szó, ha valaki a falusi csapatban villog hétről hétre, de az akkori Hargita kiváló, sőt, híres-nevezetes volt, megtiszteltetésnek számított a lila-fehér mezben gyepre lépni.
Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy igencsak szép számban élnek még olyanok, akik annyi évtized után is hibátlanul fel tudják sorolni a legjobb tizenegyet – akárcsak mi az Aranycsapat kezdőjét. Sikereik közt tartjuk számon a Sepsi rajoni bajnoki címet, a Falvak Kupája elhódítását, az ifjúsági bajnoki címet és megannyi fényes győzelmüket. Aki nem hiszi, járjon utána és lapozza fel a Kuttlik Rudolf által írt és szerkesztett Nagyajtai Sport faliújság krónikáit.
 
Baróti lányt szöktetett a legény
Benkő Árpád nemcsak a labdarúgás, de a sakk elkötelezettje is volt. Ha tehette, feljárt a középajtai főmalomhoz id. Vasas Ferenchez egy-egy partit játszani. Aztán amikor észrevette az alig tizenöt esztendős Évikét, már nem csak a sakk miatt látogatta a malmot... A baróti tanító, Nagy Sándor lánya azért dolgozott előkönyvelőként éppen ott, mert nem sikerült a felvételije a középiskolába – amit nem is nagyon bánt –, ezért munkát vállalt, és mellette a szövetkezeti iskola kereskedői szakát is végezte. Árpád érzései viszonozásra találtak, a szemezgetés hamar komolyra fordult, ám annak nem mindenki örvendett – mindkettőjüknek más sorsot szántak szülei. Évikének például azt mondták, túlságosan fiatal még a férjhezmenetelhez, aztán azt kérték, előbb fejezze be az iskolát, majd eldönthetik, mit akarnak tenni. A fiatalok nem hagyták magukat, s amikor Évikének záróvizsgára kellett volna mennie, vonatra ültek, s meg sem álltak Brassóig, ahol egy hetet töltöttek el nagy szerelemben. „Meg sem gondoltuk, mit csinálunk, csak megfogtuk egymás kezét, s azt követően mi egynek számítottunk” – mondotta a  hetvenes évei közepén járó, örökké mosolygó Évike néni.
Aztán volt vendégfogadás Középajtán! Későn érkeztek meg, a még mindig dühös szülőktől csak egy kurta Jó estét! kaptak, s azzal mehettek a szobájukba. Sokáig nem nyugodtak a kedélyek.
Megkapták, hogy nem fogják semmire sem vinni, a tanító lánya kisasszony, nem tudja, mi a kert, mi a kapálás, szóval éhen fognak veszni. Nem csoda tehát, hogy a polgári esküvőjük igencsak szerény volt, lagzijuk éppenséggel semmilyen.
A fiatal legény egyszer csak hazaüzent jegyesének, menne be Nagyajtára, mert a papírok elő vannak készítve, megesküdhetnek. Amire megérkezett a menyasszony, a községi szolga, Gábor bácsi a kocsmából hozott egy liter bort, az útról pedig betessékeltek két éppen arra járó ismerőst, legyenek tanúik. Amikor ezzel megvoltak, jelentkeztek falujuk lelkészénél, Tompa László tiszteletesnél, hogy házasságukra egyházi áldást kérjenek, de az, tekintve, hogy a friss asszony még nem volt tizennyolc esztendős, szülői beleegyezést kért. Tudták, azt úgysem kapnák meg, amiért úgy döntöttek, meg sem próbálják megszerezni. A felkérést a jó pap nem felejtette el, s augusztusban üzent, most, hogy már Évike nagykorú, semmi akadálya az egybekelésnek. Hogy valamilyen nyilvánossága csak legyen az esketésnek, behívatott néhány presbitert, s előttük adta össze a fiatal párt.
 
Életükön három áldás
Mozgalmas időszak következett Benkőék számára: első gyermekük, Levente 1961-ben született meg, rá esztendőre érkezett Dani, s közben az örökölt régi házukból is elköltöztek Nagyajtára, ahol Árpád a gabonabegyűjtőben kezdett el dolgozni. Jól végzett munkájára felfigyeltek, s maga az igazgató volt, aki próbálta meggyőzni, költözzenek Ágostonfalvára.
Nem akartak menni, de a román igazgató annyira ragaszkodott hozzá, hogy magyartudását is latba vetette Évikénél: „Árpi dolgoz, te neveled gyermek” – mondotta.
Elfogadták az ajánlatot. Egy ismerősük járt közbe, hogy a falu alsó végében található, üresen álló román parókiát megkapják, Évike pedig papíron raktáros lett. Mondhatni jól éltek az időközben ismét bővülő – 1969-ben a kis Éva látta meg a napvilágot – családjukkal. Ágostonfalván akkoriban sok magyar volt: a gabonabegyűjtő központ mellett a fafeldolgozónál, az IFET-nél is számos nemzettársunk dolgozott, lerakata volt a bibarcfalvi borvíztöltödének, volt, kivel összejárni. Mindennek ellenére a magyar-román ellentét csak éreztette hatását. Megtörtént, hogy Levente román osztályfőnöke – magyar osztály nem volt – azzal állított be egy este, hogy fiuk verekedett. Kiderült, ciorănak és bozgornak csúfolták, amit a gyerek nem sokáig tűrt, s ütött. „Tudja meg, mi mondtuk a gyereknek, ha bántják őt vagy az öccsét, védje meg magát és a kicsit” – vették védelmükbe, mire a tanárnő szó nélkül távozott. Ennek az incidensnek volt a következménye, hogy mindkét Benkő fiú otthagyta az ágostonfalvi iskolát, és Sepsiszentgyörgyre, a Mikóba került.
Időközben a Technika-telepen elkezdték építeni az új gabonaraktárakat. A külső már 1965-re, majd néhány év alatt a többi is elkészült, amivel a gabonabegyűjtés központja Ágostonfalváról átkerült Barótra. Benkőék is készültek a városba költözésre. A valamikori Makk hetes nevet viselő kocsma épületét 1973-ban vették meg. Az építő ügyes ember volt, a romos ház faanyagát maga értékesítette, annak árából pirosban felhúzta a házat, a többi elvégzésére pedig még volt némi félretett pénzük, majd az egyik kölcsönt vették fel a másik után, hogy haladni tudjanak. Mégis, amikor beköltöztek, még nem volt kész a ház, csak annak alsó része és az emeleten egy szoba, de a fiúk Sepsiszentgyörgyön tanultak, velük otthon csak az elsős Évike volt, úgyhogy még csak különösképp össze sem kellett húzniuk magukat, elfértek, amíg épült, bővült a ház.
Szépen éltek. Olyannyira szépen és szeretetben, hogy egyszer a már házas Levente fiuk meg is jegyezte: hogyhogy nem vesztek soha össze?
Pedig igen, volt néhány eset, amikor különbözött a véleményük; nem is lehetett volna másképp, hiszen ha akarták, ha nem, a nap huszonnégy órájának szinte minden percét együtt töltötték, olyankor pedig a súrlódás elkerülhetetlen, s bizony kikívánkozik az érdesebb, nyersebb szó. Az ilyen helyzeteket viszont úgy oldották meg, úgy békültek meg egymással, hogy abból a gyermekek semmit se vegyenek észre.
 
Új élet kezdődött
Annak, hogy az évek eljártak a feje fölött, az első komolyabb jele az volt, amikor 1988-ban egy gabonarakás tetején rosszul lett, s 5–6 méter magasból lezuhant. Az eset után esztendővel műteni kellett volna, de végül elhalasztották, s csak később, Budapesten került sor a fontos orvosi beavatkozásra. Sokáig lábadozott, amire visszamehetett dolgozni. Visszament, de abban sok köszönet nem volt – az idős embert lapátolni tették! Egészsége és önérzete sem engedte, hogy a méltánytalan helyzetet sokáig tűrhesse, ezért negyvenegy év szolgálatot követően nyugdíjba ment. Valójában már egyre kevesebb szükség volt a gabonabegyűjtőre is. Az egykor oly fontos cég a változás után gyorsan veszített jelentőségéből, majd fel is számolták. A termelőszövetkezetekkel együtt nemcsak maga a begyűjtés szűnt meg, de az országos stratégiai tartalék részét képező, akár harmincezer tonna befogadására alkalmas raktárakat is kiürítették a kilencvenes évek elején. Ma is ott állnak üresen és kihasználatlanul.
Árpi bácsi élete mégsem lett teljesen más. Hiszen akinek lételeme a cselekvés, nem tud egy helyben megülni.
Nemcsak templomba járt hétvégenként, hanem a baróti református egyházközség életében is szerepet vállalt, segített, ahol és amiben csak tudott, szívesen vett részt a kórus életében – kedves emlékként említi nemcsak a fellépéseket, de még a próbákat is –, és presbiterként is sokáig dolgozott.
Múzeum a Benkő-portán
Mára tekintélyes méretűvé duzzadó gyűjteményét kora ifjúságában alapozta meg, ám bővítésére és rendszerezésére nyugdíjas éveiben szánhatott nagyobb figyelmet. A ház első emeletén a bő könyvtár kapott helyet. Árpi bácsit leginkább a történelem érdekli, nem csoda tehát, a könyvek zöme múltunkról, dicső elődeinkről és hagyományainkról szól – 1989 előtt nem is mert mindenkit beengedni abba a szobába.
Szintén az emeleten kapott helyet az 1922-ből származó szövőszék is. Nem dísz az! Évike néni rendszeresen használja, készíti szinte ipari mennyiségben a változatos mintájú és nagyságú törlőket és rongyszőnyeget. Hogy kinek? Hát a Jóisten tudja. A család minden tagja többszörösen el van látva belőlük, s bár a városban szervezett kézművesvásárokon kevés rá az igény, mégsem áll le, mert szereti, ha bajlódhat velük.
A házhoz épített két kisebb szoba ezernyi apró és nagyobb tárggyal van teli. A polcokon és a kredencben régi üvegek és poharak (köztük nem egy a zalánpataki mesterek ügyességét és hozzáértését dicséri), mellettük régi korokat és ízlést idéző konyhafelszerelés legkülönbözőbb darabjai figyelhetőek meg.
Egy kisebb cipészműhelyt be lehetne rendezni azokból a szerszámokból, amelyek a kisebbik szoba egyik szegletét jóformán alulról a mennye­zetig elfoglalják, az egyik asztalon az első világháborúból származó szurony, orosz cári katonai csajka, távcső és háborús emléktárgy, ágyúgolyóból készített virágváza kapott helyet. Megőrizték azt a palatáblát is, amellyel  Árpi bácsi valaha iskolába járt, a tintatartókban kék és piros tinta – na, az nem a régi! –, a kicsi magyar világ emlékét őrző, 1945 és 1989 közötti időszakot a csűrben, a széna alatt átvészelő középajtai hivatalos tábla és különféle pecsétek.
A leírás talán nem elég szemléletes, de az bizonyos, aki teheti, ne hagyja ki a megannyi történetet mesélő, változatos darabokból álló gyűjtemény megtekintését. Nemcsak a szobákba, de még az eresz alá is jutott bőven a látnivalókból!
Talán a nagy újsághalmok keveseket nyűgöznek le, de sokat elmond az erdővidékiek nemzethez való hűségéről, hogy akadt, aki több mint hetven évig őrizte a magyar–román határról – Nagyajta és Apáca közt volt – származó szögesdróttekercset, majd azt átadta olyasvalakinek, akiről tudta, értékeli és továbbörökíti.
Benkő Árpád jó gazdája a szögesdrótnak és az apró, kézműves csecse­becséknek is. Éppen ezért fog neki most, a tavasz beköszöntével, hogy a pajtát kiállítóteremmé alakítsa át. Biztosak lehetünk benne, nemcsak a szemünknek fog tetszeni, hanem tartalmával is elkápráztat.
Cikk megjelenési időpontja: 2018-04-18 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen célt szolgál az igazságügyi törvények módosítása?







eredmények
szavazatok száma 211
szavazógép
2018-04-18: Magazin - :

Két nemzet, egy kamera

Két nemzet, egy kamera címmel nyílt közös fotókiállítása hét magyar és hét török, főként amatőr alkotónak hétfő este Isztambul szívében. A szabadtéri tárlat Pécs és a török metropolisz egyik történelmi városrésze, Beyoglu szépségeit mutatja be. A két önkormányzat ez alkalommal testvérvárosi megállapodást kötött.
2018-04-18: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Megbillenő egyensúly (Államháztartás)

Az állami költségvetés teljesítésének első két hónapra vonatkozó adatai, de tavalyi ilyen irányú folyamatai is rendkívül aggasztóak az államháztartás egyensúlyát tekintve. A statisztikai intézet és a jegybank sorra megjelenő számai azt mutatják, hogy a fogyasztás felpörgetése, a rendkívüli béremelés, na meg az adók behajtásának alacsony szintje mind az államháztartást, mind az ehhez tartozó alrendszerek egyensúlyát jelentősen befolyásolta. Hiszen miközben két hónap alatt csaknem tíz százalékkal nőtt a kiskereskedelmi forgalom, nem csupán a folyó fizetési mérleg hiánya, hanem a külkereskedelmi deficit is jelentősen növekedett, a nyugdíjpénztár helyzete pedig már az időskorúak ellátását veszélyezteti. Összeállításunkban – a teljesség igénye nélkül – a számok tükrében mutatjuk be a kialakult helyzetet.