És a lány, ha fürdeni akar, kitisztálja, kiteríti. Még mindig sok óra hétfőig. Valamiért a hétfőt sem szeretem. Az I Don’t Like Mondays-t sokszor megosztottam már facebookos barátaimnak, hátha más is van így ezzel. A lány tejberizst kér. Szőnyegterítés fejében meglesz. Ezzel is telik az idő. Most nincs kedvem olvasni, az erdőben is voltunk már. A temetőben is. Az anyámnál, aki nincs ott. Nem ott van. Virágot ültettünk, elüldögéltünk, feltettem a kedvenc zenéjét, eljöttünk.

Fő a tejberizs. A lány kimosta a kádat, fürdik. Egy kis szerencsével a rizs sem ég oda. A vázában bokrosodnak az ágak. Tíz napja kaptam, nem tudtam, hogy a vízben is ennyi levelet hajtanak. Tavasz van. A ház előtt gyerekek labdáznak, bicikliznek, és még mindig vasárnap van. Jöhet a napi Facebook. (Felvállaltan Facebook-függő vagyok, de van egy sanda gyanúm, hogy most ez sem sokat segít.) Sok like-om van, szeretnek. Csakhogy megint ismeretlenek fröcsköltek le ismeretleneket, régi barátok tiltották le egymást vélt baráti körükből. Mindenki hozzászólt mindenhez, mert érti a dolgot. (Bár százszor megfogadtam, hogy többet soha, megteszem én is. Hozzászólok.) Miközben arról panaszkodunk, hogy nincs elég idő. Mégis van? Na, ettől sem lesz más ez a nap! Lehet, hogy csak velem van a baj? Nem tudok, mit kezdeni egy vasárnappal? Még mindig csak hét óra.

Gyerekkori kedves ismerősöm hív. Németországban él, egy hétre hazautazik. Meghalt az édesanyja. A férjének hónapjai vannak hátra. A munkahelye bizonytalanná vált, az unokáját leukémiával kezelik. Amíg itthon van, szeretne megkeresni. Lehet? Mikor nem zavar?  „Persze, várlak. Mindegy.”

Az ember lányának a lánya már hajat szárít, a rizs csak kicsit égett oda. A gyermekeket lentről hívják haza, bokrosodnak az ágaim. A rádióban szól a dzsessz. Megyek, és olvasok kicsit. Holnap hétfő...