– Hogyan kezeli, hogy az immár élete főszerepét játszó sportágban, a kerékpározásban doppingesetek fordulnak elő?

– Chris Froome decemberi lebukása óta szerencsére nem tudok újabbról. Az viszont megdöbbentő hatása ellenére szinte várható fejlemény volt. A brit kerékpársport utolsó tíz évben tapasztalt felemelkedése, a 2012-es olimpián elért hatalmas eredményeik ugyanis meglehetősen előzmény nélküliek voltak. A nemzetközi szövetség, az UCI vezetősége akkoriban szinte teljes mértékben britekből állt, minden róluk szólt, esetenként a többiek rovására. Ehhez az erőltetett menethez pedig nem volt meg a megfelelő alap, ami az én nézetemben szinte logikusan vezetett ehhez a bukáshoz. Lance Armstrong és társai idején szinte minden megengedett volt, ők 80–85 kilósként is hegyimenőnek számítottak, a maiak már 10–15 kilóval kevesebbek. Normális körülmények között képtelenség is felcipelni annyi pluszkilót a csúcsokra.

A biológiai útlevél bevezetése, a megnövekedett számú ellenőrzés révén sokat tisztult a kerékpársportág, visszaesett a doppingesetek száma.

Persze a spanyol és francia körversenygyőztes Froome bukása nem tesz jót a sportág arculatának.

– Ön annak idején reményteljes gyorskorcsolyázónak indult, aztán a sors pillanatok alatt mozgássérült fiatallá „fokozta le”. Visszatér még az?

– Az autóbaleset pillanatában az első gondolatom az volt, hogy szertefoszlott az álmom. Minden erőmmel készültem a gyorskorcsolya-világbajnokságra, amelyre tizenöt éven át vártam, dolgoztam érte, és most mindennek vége. És persze követte a kérdés: miért épp velem történt meg? Olaszországi edzőtáborba indultunk 1996 januárjában, éjjel, szakadó hóban utaztunk, amikor egy kamion miatt kicsit le kellett húzni az úttestről. Az autó elhaladtával a sofőr igyekezett visszahozni a kisbuszt az útpadkáról, de ahogy az autó felugrott, oldalra fordult, és csúszni kezdett lefelé a túloldali lejtőn. Nekiszánkózott az útkorlát szalagjának, amely egy korábbi ütközés következtében elszakadt, az éles szalagcsonk behatolt az utastérbe épp ott, ahol a lábam volt. Gyakorlatilag levágta a lábfejemet.

– „Miért épp velem történt meg?” Van már válasz a kérdésre?

– Londonban a 2012-es paralimpián érkezett a válasz: hogy olimpiai bajnok lehessek. Mert amióta az eszemet tudom, az akartam lenni. Nem érdekelt, hogy az ellenfeleknek esetleg jobb korcsolyájuk van, én követtem a célomat. Egy idő után már a felkészülési körülményeken sem múlott semmi, csak rajtam, illetve a sorson állt, meddig jutok. 

A baleset után talán egy hónappal már azon kezdtem gondolkodni, mit tudnék sportolni a továbbiakban. Mert az fel sem merült, hogy abbahagyjam a sportot.

Mivel korcsolya, hoki mozgássérültek számára nem nagyon létezett, edző és saját tudás sem volt, valami mást kellett hát kitalálnom.

– Milyen sugallatra döntött a kerékpározás mellett?

– Korcsolyázóként is sokat tekertem, kiegészítő sportágnak számított. Két évvel a balesetem után álltam neki, de nem voltam felkészülve az új sportágra, úgyhogy igazából öt év elteltével kezdtem el komolyan kerékpározni. Édesanyámtól kaptam egy kis pénzt kölcsön, néhány hét múlva már indultam és győztem egy amatőr versenyen. Hatalmas erőt adott, meggyőzött, hogy újra álmodhatok. Az sem érdekelt már, hogy van-e hozzá pénzem, csapatom, edzőm, dolgoztam, amennyi belefért. Megnősültem, a lagzipénzből egy kis céget alapítottunk, csapatot, huszonöt évesen pedig már tudtam: nincs időm másra várni, sem szövetségre, sem minisztériumokra. Támogatókat kezdtem gyűjteni, csapatot csinálni, saját rendszert építeni.

– Hogyan fogadta ezt az elszántságot a mozgássérült emberrel bármit is nehezen kezdő konzervatív székely közeg?

– Érdekes történeteim vannak erről. Szépen összerakott prezentációs mappával kopogtam be a potenciális támogatókhoz, és bár kategorikus vissza­utasítással nem nagyon, hárítással annál inkább találkoztam. Szerencsére akadtak olyanok, akik bíztak bennem, a Tusnád ásványvíz tulajdonosának, Kurkó Gyárfásnak különösen sokat köszönhetek, ő az első pillanattól támogatott. Így indult el a hógolyó.

Kezdetben a környezetem is viccesen viszonyult, az emberek röhögtek rajtam, ha bringásnak öltöztem.

Utcai „verekedések” is előfordultak köztem és az autósok között az útbirtoklás jogáért. Ma már ritkán dudálnak rám, megszokták a csapatom látványát, tisztelnek.

– Hogyan sikerült lebontani a paralimpiai mozgalom romániai névtelenségének falát?

– Kezdetben fogalmam sem volt, hogyan kell elkezdeni az egészet. Amikor 2002-ben belém villant, hogy kvalifikálnom kellene az athéni paralimpiára, nem tudtam, milyen versenyekre kell menni, hány pontot kell gyűjteni. Rengeteg utánjárással, gyakorlatilag minden segítség nélkül sikerült kitapogatnom az utat. Az első edzőm a világháló volt, így zajlott ez 2008-ig, akkor sikerült kapcsolatba kerülnöm egy olasz edzővel, ma is vele dolgozom. Ez a kapcsolat a felszerelések tekintetében is jelentős átalakulást hozott: míg 2004-ben Athénba egy biciklivel és három pótkerékkel érkeztem, nyolc év múlva Londonba már hat biciklivel és tizennyolc pár kerékkel. Az athéni negyedik helyem kicsit elkeserített, akkor tudatosítottam magamban, kikkel kell felvennem a versenyt nekem, a Csíkból érkező embernek: olaszokkal, franciákkal, amerikaiakkal, akik a sportág százéves tudását hordozzák magukban. Akkor tűztem ki célul, hogy Pekingben dobogóra kerüljek – második lettem –, Londonra pedig annak tetejére.

Olimpiát nyerni nagyon különleges dolog, cseppet sem garancia, hogy előző évben esetleg világbajnok voltál.

Csak annak van esélye, aki képes megoldani, hogy négy­évente egyszer, délelőtt fél tízkor kell a legjobbnak lennie.

– London után mintha behúzta volna a kéziféket. A csúcson kell abbahagyni?

– Nem készültem abbahagyni a versenyzést, viszont az olimpiai győzelem után új motivációt kellett keresnem. Rájöttem, mekkora ereje, kisugárzása van egy olimpiai aranynak, és arra gondoltam, a jövő alakítása érdekében ki kellene használnom ezt az erőt. Hogy az utánam jövőknek ne kelljen lefutniuk ugyanazokat az üres köröket. Így merült fel, hogy megpályázom a Román Kerékpáros Szövetség elnöki tisztségét. Legfeljebb elképzeléseim voltak arról, hogy mire vállalkozom, de a román kerékpársport világából is érkeztek megkeresések, így aztán úgy döntöttem, belevágok. Ugyanakkor semleges, pártoktól független emberként veszélyes is voltam nemcsak a szövetség akkori vezetőire, de a sportminisztériumra is. Egyetlen szavazattal, de megnyertem a választást.

– Mit ígért a választási kampány során?

– Pozíciókat nem, gyökeres változtatásokat igen, és az ígéreteim nagy részét sikerült is valóra váltanom. Korábban huszonöt éven át mindent lefojtottak a román kerékpársportban, a válogatott keret csak papíron létezett, a költségvetésből érkező pénzek pedig így-úgy elszivárogtak. Arról a szintről kellett újra életre kelteni a sportágat, hogy négy évvel korábban a szövetség bankszámláját is zárolták.

Fel kellett göngyölíteni a teljes állapotot, megkeresni a csontvázakat.

A szövetség korábban soha nem fizetett adót, a pénzt pedig rengeteg hamis számlával vitték ki, így aztán bűnügyi vizsgálatot kezdeményeztem. Rengeteg per után kezd visszatérni a normalitás állapotába a szövetségi élet. Korábban felnőtt szinten mindössze néhány magányos versenyző lézengett, csak a 14–18 év közöttiek számára létezett a kerékpározás, mi vezettük be a gyereksportot.

– Nem próbálták meg bedarálni, eltakarítani, ha már ennyi érdeket sértett? Hogyan maradt talpon, illetve választották meg újabb négy évre?

– Arról nem is beszélve, hogy a sportminiszter is belebukott a szövetség körüli piszkos ügyekbe… A jelek szerint azonban a megtisztulási szándék és elszántság hatásosabb volt, mint néhány ember holdudvara. Most nyílik néhány kedvező perspektíva, a sportminisztériummal közös projektünk eredményeként az Eurosport öt napon át közvetíti a 2018-as román körversenyt. Sportszakmai és gazdasági téren egyaránt sokat remélünk ettől a nyilvánosságtól.

– Lassan elköszönhetünk a versenyző Novák Eduárdtól?

– Egyelőre nem készülök visszavonulni, holott van még néhány sportvezetői elkötelezettségem. Engem választottak például a kerékpáros Balkán-szövetség alelnökévé, tizenkét ország nagyjából a románhoz hasonlóan vegetáló állapotban lévő kerékpársportját készülünk feltámasztani. Még fajsúlyosabb megbízatás a nemzetközi szövetség paralimpiai bizottságának tagsága. Korábban az UCI közelébe sem jutott Romániából származó ember, a nemzetközi tisztségviselők összességét hat ország adja. Ennek ellenére még mindig erős a bennem élő versenyző, készülök, legalább a 2020-as tokiói játékokig szeretnék eljutni. Rióban megfizettem az elmúlt évek sportvezetői feszültségeinek árát, Tokióban erősebb leszek, mint Londonban 2012-ben. Negyven év szünet után a 2017-es Európa-bajnokságon már Románia is jelen volt, hat-nyolc éven belül pedig már világversenyen is számító versenyzőink lesznek.

NOVÁK KÁROLY EDUÁRD
Paralimpiai, világ- és Európa-bajnok kerékpározó, a Román Kerékpáros Szövetség elnöke. Csíkszeredában született 1976. július 28-án. Tehetséges gyorskorcsolyázóként indult, román gyermek-, majd ifjúsági bajnokságot nyert, az 1990-es évek elején ifiként felnőtt bajnok is lett. 1996 januárjában egy gépkocsibaleset következtében amputálni kellett az egyik lábfejét, aminek következtében abba kellett hagynia gyorskorcsolyázást. Protézist kapott, kerékpározni kezdett, 1998 és 2001 között amatőrként, majd 2001 elején saját alapítású csapata, a Tusnad Cycling Team keretében. A fogyatékkal élők mezőnyében Európa-kupát nyert, illetve az LC2 kategória Európa-bajnoki címét. Három paralimpián vett részt, 2004-ben Athénben két negyedik helyezést szerzett, 2008-ban Pekingben a dobogó második fokára állhatott. Harmadik paralimpiáján, 2012-ben Londonban ő lett Székelyföld és egyben Románia első paralimpiai bajnoka. Meghonosította Székelyföldön a kerékpársportot, kontinentális csapatot alakított, a nevéhez fűződik a térség egyik legrangosabb sportviadala, a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny 2007-es elindítása. 2013-ban a Román Kerékpáros Szövetség elnökévé választották, 2017-ben újraválasztották. A kerékpáros Balkán-szövetség alelnöke, a Kerékpáros Nemzetközi Szövetség paralimpiai bizottságának tagja.