A katonai ügyészek látókörébe Ion Iliescu mellett Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu is bekerült emberiesség elleni bűncselekmény gyanúja miatt az 1989. december 22 és 27. között történtek okán. Zűrzavart, pontosabban katonai diverziót írnának az akkor teljhatalmat megragadó, pulóveres, a köztévé stúdiójába pottyant politikusok számlájára, amely mintegy hétszáz fő halálához, illetve a diktátor házaspár gyors kivégzéséhez vezetett.
Iliescu most nem nyilatkozott a sajtónak, ügyvédje is csupán annyit közölt, védence ártatlannak tartja magát. Mi több, csodálkozik a hálátlan utókoron, hiszen –  mint fogalmazott – a forradalom idején senki nem gondolt arra, hogy harminc év múltán olyasmiért vonják majd felelősségre, ami akkor „abszolút korrektnek és tisztességesnek” tűnt.
Ez az Iliescu-féle „abszolút korrektség és tisztesség” kulcsfogalom a jelenlegi társadalmi viszonyok megértéséhez, és hűen tükrözi azt a politikai züllöttséget, amelyet a ’89-es Nemzeti Megmentési Front, illetve holdudvara már a rendszerváltás első napjaiban létrehozott, s amely azóta is bénultságban tartja ezt a jobb sorsra érdemes országot, annak meggyötört lakosságát. Iliescu és vizsgált társai kérdezhetnék akár azt is, miként feltételezhetik holmi katonai ügyészek – igaz, a 2016-ban újrakezdett forradalmi vizsgálódásról az Emberi Jogok Európai Bírósága határozott, miután Bukarestben egyszer már sikeresen eltemették az ügyet! –, hogy a ’89-es nemzetmentők nem kizárólagosan a nép érdekében, a népért cselekedtek? Hiszen ezt a korábbi elvtársaktól és szekusoktól alaposan megtanulhatták, s szerintük amúgy sem számít, ha az 1989-ben áhított társadalmi megnyugvás és jólét érdekében hazudtak, félrevezették a megrémült lakosságot, s katonai diverziójukkal ártatlan emberek életét oltották ki.
Az akkori, megváltásként érzékelt napokban lehetett-e aljasabb cselekedetet elkövetni, mint a vádhatóság által most emlegetett katonai diverziókeltés, illetve terroristákkal való riogatás? Amelynek hullámai még Sepsiszentgyörgyöt is elérték, hiszen sokan emlékezhetnek még a Brassó felől állítólagosan közeledő negyvenezer terrorista fantomképére.
Jó lenne, ha egyszer jogi értelemben is végleges, visszavonhatatlan megerősítést nyerne, hogy a ’89 decemberében elkövetett bűnökért az akkori csúcsvezetők felelősek. Nem azért, hogy idős, roggyant vezetők élő adásban vonuljanak be a börtönbe, hanem azért, hogy végre megfellebbezhetetlen ténnyé váljék: a romániai rendszerváltás már a csírájában hazugságra, hitványságra épült. S így nem is csoda, hogy a már születésekor eredetinek kiáltott romániai demokrácia ma inkább hasonlít egy gnómra, mintsem egy egészséges, huszonnyolc esztendős, életerős és derűs fiatalra.