Utazás kitérőkkel / 1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása / 4.

2018. május 26., szombat, Emlékezet
Az utcák, a házak visszaverik az emléket. Egyetem utca, Farkas utca, Petőfi utca, a piarista szeminárium, ma az Akadémiai Könyvtár, a volt piarista gimnázium, ma 11-es számú líceum, odébb a régi megyeháza és az egyetemi templom... Az erdélyi Quartier Latin.
Tétován teszem az első lépéseket az európai szellem féltve őrzött otthonában. Az ifjúság évei jogán igazán csak itt vagyok otthon – de milyen kevés maradt meg abból, ami az otthont jelentette. Hallom a jezsuita atyák oktató hangját is a Kollégiumból, vagy Déryné áriáit a szomszédban, a magyar színjátszás legrégibb otthonából, a Kőszínházból, amely már a múlt század elején itt állt, s amelynek köveit a két háború közti soviniszta politika hordta szét. Helyére az Egyetemiek Házát építették. Az egyetem elé helyezték Şincai, Maior és Klein-Micu, az „erdélyi iskola” triászának a szobrait. Pár házzal odébb lakott Déryné, s a volt református kollégiumban (ma Ady–Şincai-líceum) tanított már a XVII. században az anyanyelv őrzője, Apáczai Csere János, aki II. Rákóczi György utasítására jött Kolozsvárra Gyulafehérvárról; itt diákoskodott Bethlen Miklós. Apáczai lakását lebontották – helyére az akadémiai könyvtár épülete került. Az utca tökéletes harmóniáját a XV. századból való református templom gótikus csúcsa, vén hársfák és a két szobrász testvér, Kolozsvári Márton és György alkotásának, a prágai Szent György-szobornak, Európa első lovasszobrának (1373) a bronzmásolata zárja le. Itt vonul a város középkori fala, a legrégibb védelmi övezet, amely fennmaradt, a Bethlen-bástyának nevezett Szabók-bástyája, amely előtt ma Mihály vajda szerb származású segédjének, Baba Novacnak a szobra áll. Az utca két vége, két vallás – katolikus és protestáns – pólusa, melyet a századok feloldottak. Vajon a nemzetiségi megbékülés torlaszait is elmossa-e egyszer az idő?
A közelmúlt tovább kísér, a Petőfi utca és a temető felé, a Házsongárdi temetőbe, mely négyszáz év óta ad nyugvóhelyet a város halottainak. Alsó része a legrégibb, ma is használatban lévő temetője az országnak. A kortárs nemzedék írói, tudósai és művészei közül már sokan itt pihennek; csak úgy futva olvasom a neveket: György Lajos, Kristóf György, Dsida Jenő, Szabédi László, Asztalos István, Szentimrei Jenő, Jancsó Elemér, Jancsó Béla, Venczel József és mások. „Egy lángot adok, add tovább” – olvasom egy kis fekete márványlapon, a „kisebbségi sors költőjének”, Reményik Sándornak a sírján. Az erdélyi szellem féltve őrzött fáklyája. Az 1945. utáni irodalomtörténet-írás őt is száműzte a költészetből. A fiatalon elhunyt Dsida Jenő súlyos betegen írta meg sírversét: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / Felejtsd el arcom romló földi mását.” Dsida Jenőt a Psalmus Hungaricus című verse miatt sokáig elhallgatták.
Az M. I.-vel (Monument Istoric) jelölt sírokat meghagyják – de ki ismeri a megjelölés szándékát és ismérvét?
Ma Kolozsváron él a legtöbb romániai magyar író, de a kisugárzó központ, amit Kolozsvár a két világháború között az erdélyi magyar szellemi életnek jelentett, ma már megszűnt. Az egyházak, a felekezeti iskolák egykori gondozói, és más, fontos funkciót betöltő kisebbségi intézmények a háború befejeztével elvesztették jelentőségüket. „Aligha tudnék megnevezni egy olyan munkahelyet, melynek platformján kibontható volna minden tervünk” – írja a romániai magyarság egyik mai szellemi vezetője. A nagy sajtóhagyományokkal rendelkező városban, ahol a két világháború között kéttucatnyi napi és időszaki lap jelent meg, ahol Heltai Gáspár már 1550-ben, Tótfalusi Kis Miklós pedig 1690-ben alapított nyomdát, ma alig egy féltucatnyi lap jelenik meg.
Az egyetem mögötti csendes utcákon kerülök a Fő tér, a volt Mátyás király tér, ma „Libertăţii” tér felé. A régi Select mozi mellett jutok ki az Egyetem utcába. Szemben a volt New York Szálloda és kávéház, ma Continental Szálló, a Jókai (ma Napoca) utca elején a volt Rhédey-ház, az erdélyi magyar színészet első otthona, körben a reneszánsz és barokk paloták, a Bánffy-palota, ahol a Szépművészeti Múzeum kapott helyet, a Kakas-ház vagy Báthory-ház, a Jósika-féle ház vagy „Lábasház” és a plébánia épülete. A régi Vármegyeházában a Tartományi Néptanács székel – Lepage könyvkereskedése, Schuster Emil sportüzlete és a Hintz-patika megszűnt, a Szent Mihály-templom toronyóráját neonnal világították ki. A harmincas években külön volt a magyar és román „korzó” – az egyik a Bánffy-palota előtt, másik a Városháza oldalán.
A Városháza elé helyezték a Farkas utcából Romulus és Remus farkas-szobrát. A Szentegyház (ma Március 6.) utca sarkán, az egykori „Status-palota” előtt régi arcok merülnek fel; látom, amint a Kristály Palace kávéház felé mennek az Erdélyi Helikon írói: Reményik Sándor, Ligeti Ernő, Kuncz Aladár, Tamási Áron, Kós Károly, Krenner Miklós, Kovács László, Dsida Jenő; egyedül Bánffy Miklós vonult a Centrál Szálló éttermébe. Krenner Miklós Spectator név alatt írta merész publicisztikáját; 1943-ban röpiratot szerkeszt A 48-as Erdély címen, a nemzeti elfogultság és a hitleri háború ellen. Közülük Kós Károly van még életben.
Tétován állok egy ideig a Fő tér sarkán. Fogva tart az idő. Pedig a négy utcához – ami a tér négy sarkából indul – sem köt kevesebb emlék. Ide látszik a volt Kossuth Lajos (ma Lenin) utcából a város legrégibb iskolája, az unitáriusok négyszáz éves kollégiuma, a XVIII. században Kolozsvár legélénkebb szellemű iskolája, az európai műveltség egykori otthona; az ellenkező sarkon a régi Unió utca és a Monostori út hívogat. Az Unió utca komor épülete, az empire stílusú Redoute, egykori városi Vigadó állít meg, ahol az 1848. május 30-i országgyűlés kimondta Erdély és Magyarország egyesülését; ma Erdélyi Néprajzi Múzeum. Odébb már látom az egyetemi könyvtárat a volt Jókai utca végén és a klinikákat, amelyek a század elején Európa legjobban felszerelt kórházai közé tartoztak. Valami kimondhatatlan mélabú sodor a volt Deák Ferenc (ma Dr. Petru Groza) utca felé. Hányszor merült fel bennem a kép, ahogy hazafelé mentem a Honvéd utcai lakásunkba. A volt Hunyadi tér (ma piaţa Ştefan cel Mare) klasszikus szigorát sem zavarta meg azóta semmi; a jog és hadsereg itt hagyta kitörölhetetlen nyomait. A térre 1933-ban székesegyházat építettek új bizánci stílusban; a háború után két szovjet hősi emlékművet emeltek. Odébb a volt magyar királyi tábla épülete. A Nemzeti Színház és Román Opera a század elején a magyar Nemzeti Színház otthona volt egészen 1919. május 14-ig, amikor Ghibu Onisifor buzgósága az új román állam birtokába juttatta. Utolsó előadását szeptember 30-án tartotta a Hamlet bemutatásával, Szentgyörgyi István, Poór Lili, Laczkó Aranka és Janovics Jenő fellépésével. A színház melletti parkban nemrég Eminescu-szobrot állítottak.
Az Óvárhoz vezető utcát már keresnem kellett – egy pillanatra megszakadtak az emlékszálak. Kissé dohos, szomorkás levegőjű városrész az Óvár, de a történelem aligha érzékelhető jobban máshol, mint ezekben a keresztül-kasul futó utcákban. De látom már Bocskai István fejedelem házát, a Szarvas-házat, ahol ma a Pedagógiai Továbbképző Intézet működik, és itt van Mátyás király gótikus szülőháza, melynek ötszáz éves falait a negyvenes években Kós Károly irányítása alapján restaurálták; egyidős a Farkas utcai református templommal. Helyiségeiben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola működik. A század elején az Erdélyi Néprajzi Múzeum székelt benne, amelyet 1945 után az 1923-ban alakult román néprajzi múzeummal költöztettek egybe.
Mátyás király idejében Kolozsvár már Erdély legszebb városa. Az 1241-es tatárjárást, mely egészében elpusztította, két évszázad alatt kiheverte. 1247-ben már megkezdték a domonkosok elpusztult otthona helyén a ferencesek kolostorának építését, az „óvári udvart”, amit azután a XV. században gótikus stílusban építettek át. Most zenei líceum van benne. A meghitt hangulatú barátok temploma éppúgy hozzátartozott a kolozsvári diákévekhez, mint a szomszédos Kispipa és Vadászkürt vendéglők.
Kolozsvárnak előbb volt színháza, mint Budapestnek, de az első világháború után a magyar színjátszás a Szamos-partra szorult, a régi Nyári Színkörbe, és ma is itt működik, mint Állami Magyar Színház és Opera. A sepsiszentgyörgyi színházon kívül Erdély egyetlen önálló magyar színháza, a romániai magyarság egyik legjelentősebb művészeti intézménye. Bennünk még „sétatéri” színház vagy „Magyar Színház” néven élt. Nagy nevek maradtak meg társulatából nemzedékek emlékezetében: Szentgyörgyi István, Poór Lili, Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár, Janovics Jenő, Tóth Elek, Kovács György, Fényes Alice és mások. Itt kezdődik Kolozsvár nagy parkja és a sétatér. Már eltűnőben vannak a vasárnapi korzón Hunyady Sándor novellaalakjai, Hóstát és Kalotaszeg cselédjei, munkásai. A hóstáti legények fekete ünneplőben, fekete csizmában és fehér ingben, a kalotaszegiek tatáros színpompájú ünneplőben. És itt állnak a román irodalom nagyságainak új szobrai: Coşbuc, Blaga és mások – a park melletti Napoca Szálló előtt Horea, Cloşca és Crişan rongyos alakja.
A Fellegvár alól eltűntek a nyomorházak. A várat annak idején még a Habsburgok építették, hogy zsoldosaik szemmel tarthassák a várost.
(folytatjuk)
Cikk megjelenési időpontja: 2018-05-26 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen célt szolgál az igazságügyi törvények módosítása?







eredmények
szavazatok száma 231
szavazógép
2018-05-26: Magazin - :

Morgan Freemant is megvádolták

Helytelen viselkedéssel vagy zaklatással vádolta meg legalább nyolc nő Morgan Freemant – adta hírül csütörtökön a CNN. Az amerikai hírtelevízió a 80 éves Oscar-díjas színészről folytatott vizsgálódása során 16 embert kérdezett meg, akik közül néhányan azt állították, hogy Freeman helytelenül viselkedett filmforgatásokkor, filmek promóciói és a Revelations Entertainment produkciós céggel való együttműködése során is.
2018-05-26: Kitekintő - :

S. Király Béla: Pünkösd után, kiskedden

Hol is tartunk? Nemrég jelentette be a bajor elnök-miniszter, hogy minden középületre ki fogja tetetni a keresztet. Láss csodát: München katolikus érseke tiltakozott a leghangosabban a kezdeményezés ellen!