A rétes orgona bugái megrozsdásodva igyekeznek elrejteni épen-lilán maradt négyszirmú virágaikat. Még illatukat is irigyelték tőlem, a vázában meg néhány órát éltek csupán. A garázs túlvégén évekkel ezelőtt kinőtt bodza egyre pöffeszkedőbben könyököl a tetőre, a hőségben is mámorító illatot ontó, erőtől duzzadó virágernyők felváltva vetnek hol lenéző pillantásokat az öregedő akácra, hol kihívót az eperfára, melynek termései egyre inkább mellbimbót formáznak.
A sok telet megélt tuják elnehezült alsó ágaikkal igyekeznek az udvarból minél nagyobb területet elfoglalni. A kapubejáró felőli oldalon rendre rajtavesztenek, kárpótlásul a felnyírt törzseik közti nyiladékban árnyékot nyújthatnak a májustól októberig kint tanyázó kényes rokonoknak, a szobanövényeknek. Néha túlzásba viszik a testőrszerepet: a kisebb záporokból cseppnyit sem engednek át a cserepeseknek.
A prózai módon csak sásként emlegetett nőszirom fal felőli sora Bolein Anna vértanúságával, merev derékkal várja, hogy bordó bársonyruhás teste a metszőolló áldozatává váljék. Ám a korai virághalál hamarabb utoléri a külső sorban a sárga szirmúakat, akik bimbóruhájukból kipattanva már az első éjszakán hanyatt vetik magukat a pázsiton, s hagyják, hogy mindenféle eső sárfoltot ejtsen gyenge palástjukon.
A lila akác éppen tizedik éve kap kegyelmet, bár nem nagyobb egy sarokban kucorgó kutyánál – csak a törzse vastagszik, ám sem felfelé nőni, sem virítani nem hajlandó, pedig ikertestvére a szomszédban már futóversenyt nyerhetne. Kárpótol helyette a kerítés minden egyes négyzetét befonó vadszőlő és persze a tűztövis, ami most vetélkedőt játszik a spíreával. Nyár végétől narancsszín bogyói, egész télen pedig az azokon lakmározó madársereg ad látnivalót – ha már egyszer akkorára nőtt, hogy a hálószobából kinézve mást nem is igen láthatunk. Talán egy keskeny sávot a magnóliából, ami elfagyhatott a télen, mert 10–20 kis kényszeredett virágot préselt ki csupán, s azok is hamar a búnak adták magukat.
A májusbokrot megkímélte Fagy apó jégfoga, álszemérmesen riszálják magukat virágai, miközben kacéran ki-kivillantják világosabb rózsaszínű harangkelyhüket. A gyöngyvirágcserje rekordot akar idén dönteni: teli van apró, most még jelentéktelen zöld bogyókkal, amiből nagy gubicsok bújnak majd elő, hogy aztán egyetlen éjszaka alatt rojtosra táncolják fehér szoknyájukat. A kokárdavirág még azon morfondírozik, a sárga vagy a piros sávját növelje-e szélesebbre. Addig is magasságra gyúr. Ezt a taktikát követi a sárga margaréta és a trombitafolyondár is. Ezek hárman megvárják, amíg mindenki más ledobja a virágait, s akkor versenyt tobzódnak, a fagyokig.
A szömörce kigyújtotta piros gyertyáit, de a szivarfa még várat magára. Talán jövőre már hajlandó lesz megvillantani valamit eljövendő pompájából, még túl fiatalka, levele sem lapunyi.
Madárdal és méhdöngés közepette teregetem ki ebbe a dús vegetációba fiaim tisztára mosottan is fekete, koponyás-láncos-hörgős-vérhányós-metálbandás motívumokkal dekorált pólóit. Míg a ruhacsipeszekkel bűvészkedek, galambraj árnyéka vetődik égnek emelt arcomra. Nagy ívben kikerülöm a madáritató peremén napozó zöld gyíkot, s hálát adok Istennek az érettségi szünetért.