Kép, táj — hatalmas csenddel (Jegyzet)

Ki ne tudná, hogy e sepsiszentgyörgyi mozgalom lelke ― immáron negyven esztendeje ― Kakas Zoltán, aki néprajzosként, etnobotanikusként, fotográfusként és fáradhatatlan közösségépítőként kovácsolja, kovácsolta össze mind nyaranta, mind ,,porka havak" idején a természet csábításának engedőket, kit hosszabb, kit rövidebb ideig marasztalva e kötelékben. Nem csak ma és tegnap, hanem a diktatúra rideg esztendeiben is, akkor, amikor még a szabadság s a honismeret legapróbb szikrája is tiltólistán volt, hát még a transzszilván kultúrtájban való barangolás, történelmi és etnográfiai hagyatékok csendes, ám következetes látogatása. Gyógyászatból vett kifejezéssel élve, a fiatalok, köztük szórványból érkezők ― igen, Kakas Zoltán évtizedeken keresztül próbálta maga köré toborozni a tömbmagyarságtól távol sodródottakat is ― sajátos gyökérkezelését végezte. Mintegy összegezve e folyamatot, most ennek vizuális lenyomatát is az érdeklődő elé tárja, ugyanis nem pusztán néprajzi gyűjtés, természetjárás a következő napok hozadéka, hanem ― kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi stációi után ― BAO-BAO Kép-Táj című vándorkiállítását is magával viszi Ojtozba (megnyitó holnap délelőtt 11 órakor az Anselmo fogadóban), száz fotográfiát tehát az elmúlt negyven esztendőből, egykori túratársak tekintetével és emlékével, s néhány, a baós bolyongásokhoz köthető tárgyat. E negyvenéves évforduló tulajdonképpen Kakas Zoltán hegyi kalandozásainak kezdetére emlékeztet, arra a pillanatra, amikor 1968. június 30-án először léptek a Bodoki-havasra, s a tájjal való örök szövetséget egy ott felolvasott verssel pecsételték meg. Egyébként a magyar irodalom, a kultúra rejtett hajlékai iránti érdeklődés állandó, szinte minden útjukon elkíséri őket. Nem véletlen, hogy maga Kakas Zoltán is jelképesnek tekinti ezt a kezdetet, hiszen olyan csapáson indultak, amelyen a hetvenes-nyolcvanas években olyan sokan azért nem jártak. Mert nagyon sokszor kerestünk fel olyan helyeket ― vallja ―, amelyek pontosan ehhez az indíttatáshoz kapcsolhatók, s nem csak hátizsákot cipeltek, hanem abban könyvet is, szépirodalmi alkotásokkal fűszerezve túráikat. Példaként a Radnai-havasokat említi, amikor az Ünőkő tetején felolvasták Reményik Sándor Vadvizek zúgása című versciklusát ― a költő ugyanis a közeli Radnaborbereken, az erdélyi magyar írók hegyi üdülőtelepén írta ide tartozó, mintegy harminc versét ―, ez akkoriban, ott, amikor Reményik még indexen volt, számukra ,,sokkolóan" hatott. Hegyek, fák, füvek és kövek mellett ,,párját ritkító tájaink" lelkét is fürkészték tehát, csendesen, alig észrevehetően. Magyarigenben, Mészkőn és Parajdon egyaránt. Noha voltak jócskán, kik más szemszögből, ám annál élénkebb érdeklődéssel követték e búvópatakszerű jelenség szálait...

Kakas Zoltán fotói ― némelyek gonddal válogatott versrészletekkel, mások természeti értékekre vagy akár pusztuló örökségünkre villantó szöveggel vértezve ― képes esszéként fogadják a látogatót. (Érdemes egyébként kiragadni két szövegtöredéket; az egyik gondolat egy havas tájat körvonalaz, és II. János Pál pápa breviáriumából való: ,,A hegyekben nem csak az elénk táruló nagyszerű látványokban gyönyörködhetünk. A hegyek az élet iskoláját jelentik számunkra, ahol megtanuljuk elviselni a nehézségeket a cél felé vezető úton. Kölcsönösen segítjük egymást a nehéz percekben, együtt élvezzük a csendet, és a hegyek nagyságával s fenségével szemben felismerjük saját kicsinységünket." A másik pedig Kányádi Sándor négy sora, mely a Nagy Sándor csúcsáról látható téli panorámaképet keretezi: ,,Nagy havas nyugalmas, / csöndje is hatalmas: / akár a jövendő, / hallgat a szálerdő" ― és az idézgetés folytatható lenne.)

E fényképek pici felkiáltójelekként is villognak, további feladatokra figyelmeztetve: bizony sokan felelősek tájaink sorsáért. Hiszen tehetnek azért, hogy ― Kakas Zoltán kedvenc helyét említve ― megmaradjon a Nemere-hegység jégkorszakbeli maradványnövényeinek otthont adó, szemérmes lápvidék, a Lassúág az ottani, egykori csángó skóla épületében létrehozott erdei iskolával.

Eme évfordulós pillanatokban persze Kakas Zoltántól nem idegen a ,,riadalom" sem: ,,Vissza sem akarok gondolni arra, hogy eltelt negyven év. Ilyenkor az ember mérleget von, és ez lehet pozitív, lehet hiányjeles; én úgy érzem, hogy ez is, meg amaz is. A magam munkája olyan volt, amilyen, a lehetőségek olyanok voltak, amilyenek, de úgy érzem, mégis tettünk valamit, amire érdemes emlékezni." Hatvanhat esztendejével ehhez aztán kissé oldottabban, nevetve pászítja: igen, csak az a baj, hogy ez a kor fentről már kilencvenkilencnek látszik... Hát akkor legyen kilencvenkilenc: gyapjúsás, harmatos hegyékessége és e tájban barangolók társaságában.