Viczeffy László a budapesti VigadóbanFénytörések

2018. június 9., szombat, Kultúra
Ünnepi ünnepélyesség és titokzatos titokzatosság. Ez az első benyomása a tárlatlátogatónak, aki veszi a fáradtságot és a hétköznapok valamelyikének nyugodt csendjében áttekinti a Magyarországon egyáltalán nem ismeretlen Vinczeffy László képzőművész kiállítását a budapesti Vigadó Galéria V. emeleti termében.
  • Felemelekedés
    Felemelekedés
Az a titokzatosság, amely ugyanúgy megragadja a nézőt, mint a formasejtelmekbe zárt rejtelmek szertartásszerű ünnepélyessége, inkább a felcsigázó titok, a „mysterium fascinans” kategóriájába tartozik. S ahogy egyre inkább elmerül a megfejtendő, többnyire zárt, szimmetrikus, valamiféle egységből képződő, osztódó, dualisztikus vagy „szentháromságos” formákban, valamint a kevésbé szabályos, tehát nem tükörképszerű, mégis a tudatos és az ösztönös ideák szintjén összetartozó absztrakt-emblematikus, organikus-szimbolikus alakzatokban, ez a felcsigázó titok rémítő titokká változik.
Ennek a szertartásszerű ünnepélyességnek, ennek a rejtelmekbe burkolózó sejtelmességnek talán éppen az a borzongató titka, hogy a kiállított vásznakon, valamint a faszobrokban megjelenő sugallatos formáknak, plasztikus alakzatoknak mélyről kiáradó, anyagokon átsugárzó, derengő, fénylő misztikuma és emberlényszerű lelke van.
Sőt, legyünk még pontosabbak: tudniillik ennek a beavatottságérzésnek az a legszebb, legidőtlenebb, egyben megrázó titka, hogy a pogány hit- és formavilág ősi, primordiális jelképtárának emblematikus módon történő szubjektív átalakítása a keresztény misztikába oltva nyeri el megszentelődését, egyben katartikus voltát. „Az ő misztikumigénye letagadhatatlanul katolikus” – írta róla 2008-ban Kántor Lajos (1937–2017) irodalomtörténész, a Korunk egykori szerkesztője és galériájának irányítója.
„Transsylvaniai misztikus művészet” – határozta meg Erdélyből eredő tevékenységét (a ma már Magyarországon élő s alkotó) Elekes Károly még a 70-es, 80-as években, aki a Tömb II. (1979) című, konceptuális munkájának színezett fotódokumentumára a következőket írta: „betonba öntöttem a fényt, és egy kis idő elteltével a felszínre tört, már teljesen átütött rajta” (tudniillik a művész fényérzékeny fotópapírt „temetett” egy négyszögletes betontömbbe, amely „természete szerint” visszasugározta a felületén elraktározott energiát).
Angyal
Vinczeffy László, Erdélyben élő és alkotó képzőművész is, aki az előbbi példával rokon szellemiségű, szimbolikus formaképzésű absztrakt-emblematikus, metafizikus s egyben transzcendens irányultságú plasztikus anyagképeket fest, a szó szoros értelmében fénnyel izzítja át műveit. Fényei általában belülről, a mélyből törnek a felszínre, hogy ikonikus sugárzásukkal átlényegítsék, színeváltozásra „kényszerítsék” a festék­masszák sötét bőréből, mintás ruhájából, majdnem homogén tónusából kibontakozó alakzatok domborúvá és/vagy homorúvá csalt „csúcsfelületeit”.
Többek között innen, ezekből a fémes csillogásokból, anyagtalanító, nemes színragyogásokból eredeztethető műveinek ikonszerű hatása, amely legyőzni igyekszik a képek, az ember, a művész másik, a tudattalanban fészkelő démonikus természetét: a halál, az elmúlás, a félelem, az elidegenedés, a magány, a bizonytalanság, a „létrontottság” érzésének valós rettenetét.
A keleti és a nyugati kereszténység határán, vagy inkább a kettő szövetében, Sepsiszentgyörgyön és Atyhán élő és alkotó képzőművész etikai, esztétikai és vallási világa valahogy természetes módon ízesült az ikonok világával. Ezért a 90-es évek közepétől kibontakozó ilyen irányú és „tematikájú” festészeti szemléletében esszenciális értelemben megtalálható mindaz, amire Hamvas Béla hívja fel a figyelmünket egyik tanulmányában: „az ikon a fémlemez és a festmény egysége, Isten és ember egysége, a kép és a másolat egysége, a természeti és a természetfölötti valóság egysége. Az ikon egysége annak, amit az Evangélium evilágnak és örök világnak nevezett, ahogy a próféták mondták: együtt a történeti és a messiási világ, a szenvedő élet és a megváltás. Az ikon az a kép, amit a »szeretetben meggyulladt szív« lát. Az ikon kétféle anyagból készült, miként az ember, s ezt a két anyagot, az anyagi testet és a lelket, a szellem tartja egybe, az a szellem, amely a fémruha alól világít, mint a »fény a sötétségben«.” (Hamvas Béla: Az ikon. Művészeti írások, 2014)
S ha a fentebb idézett sorok tartalmát nem is kell szó szerint rávetítenünk a Vinczeffy-féle képfelfogás ízes felületekben, ismétlődő motívumokban és expresszív nyomhagyásokban gazdag, plasztikus megjelenésére, az mégiscsak igaz, hogy meglehetősen hieratikus és androgén természetű, nagyon is testképszerű formavilága szinte csordultig van töltve szakralitással, spiritualitással.
Kifejezetten jó érzés egy, a „létrontó” tendenciákkal bátran szembeforduló mai művésznek a hagyományt és a korszerűséget felemelő módon újraötvözni és újrateremteni képes teljesítményét látni, tapasztalni, amely segíthet a „kizökkent idő” helyreigazításában.
Novotny Tihamér (Új Művészet)
Cikk megjelenési időpontja: 2018-06-09 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint kétirányúvá kellene-e tenni a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron utcát?







eredmények
szavazatok száma 267
szavazógép
2018-06-09: Kultúra - :

Dsida Jenő: Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
2018-06-09: Élő múlt - :

Kétmillió magyar túsz (Koltay Gábor: A trianoni problémahalmaz itt van körülöttünk, ha beszélünk róla, ha nem)

Koltay Gábor két évvel az Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék után most Trianonról rendez rockoperát. A népzenei elemekkel átszőtt, szimfonikus hangszerelésű alkotás ősbemutatója június 22-én és 23-án 20.30-kor lesz Budapesten a Hősök terén, az Esztrád Színház produkciójában. A rendező a közelgő századik évforduló prológusaként közös gondolkodásra és a történelmi ismeretek felelevenítésére hívja a közönséget.