Életének 90. évében tegnap hajnalban Budapesten elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Egyik méltatója szerint Kányádi egy személyben költő és tanú, korának hiteles krónikása, tetőtől talpig európai polgár, tipikusan kelet-közép-európai művészsorssal. Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagygalambfalván helyezik örök nyugalomra. Temetéséről a család később intézkedik.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. A középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári oklevelet 1954-ben. Páskándi Géza fedezte fel 1950-ben, első versét az Ifjúmunkás című lap közölte. Az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő és a Napsugár című gyereklap munkatársa volt.
Első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg.
Költői pályájának korai időszakában „a szocialista lelkesedéstől megszállottan” bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről, a romániai magyarság jövőjéről. A kijózanodás a hatvanas években következett, ettől kezdve költészetének fő erkölcsi kérdése a közösséghez való hűség és a társadalom drámai konfliktusainak feltárása volt: műveiben mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz. Költészete tartalmilag és formailag is megújult, az archaikus, hagyományos és a modern lírai elemek sajátos szintézisét valósította meg.
Nagyszabású költeményekben keresett választ a magyarság sorskérdéseire (Fától fáig, Halottak napja Bécsben), elítélte a román kormányzat elnyomó nemzetiségi politikáját (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban).
Kányádi Sándor 1967-ben utazhatott először Nyugatra, Bécsben tartott előadást. Ezt követően Európában és a tengerentúlon is számos helyen megfordult, 1984-ben hosszabb amerikai előadókörutat tett, ebből az élményből született meg a Dél keresztje alatt című versciklusa. 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, erre tiltakozásul kilépett a román írószövetségből. Az 1989-es romániai fordulat után számot vetett a múlttal, de arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról).
Több verses- és mesekötete szól a gyermekeknek (A bánatos királylány kútja, Farkasűző furulya, Világlátott egérke, Billeg-ballag, Kecskemesék, A kíváncsi Hold), számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg.
Életművének fontos részét alkotják az esszék és műfordítások (Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban). Írt drámát és forgatókönyvet is. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították.
Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. A változékony változatlanság jellemző rá: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel.
Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség-, 2005-ben Hazám-, 2008-ban Táncsics-, 2011-ben Aphelandra-, 2014-ben Széll Kálmán-díjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át.
2008-ban a Magyar Kultúra Követe címmel ismerték el, 2009-ben Budapest I. kerületének és szülőfalujának díszpolgára lett. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2013-ban vehette át az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi méltóságért díját. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal, 2017-ben Prima Primissima díjjal tüntették ki. 1998-ban részt vett a Digitális Irodalmi Akadémia megalapításában, az ő kezdeményezésére nyílt meg 2012-ben Budapest I. kerületében a Mesemúzeum és Meseműhely.
Kányádi Sándor igazi klasszikus volt, olyan egyetemes nagy költő, aki a saját értékein túl egyfajta összefoglalója, megújítója és továbbépítője volt a költészetnek – mondta Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, aki megkerülhetetlennek nevezte Kányádi Sándort az irodalomtörténetben. Beszélt arról is, hogy a gyermekirodalom klasszikusának versein nemzedékek nőttek fel. A szorgalom, az alázat és az olvasók szeretete tette azzá, ami – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke, megemlékezve arról, hogy Kányádi Sándor még a legkisebb falvakba is elment előadásokat, felolvasásokat tartani, bárhová, ahová hívták. A zene és Kányádi költészete kapcsán Szentmártoni János kitért arra, hogy a Kaláka úttörő szerepet játszott költészete népszerűsítésében, az együttessel amellett, hogy megzenésítették verseit, többször együtt lépett színpadra.
Kányádi Sándor mindig azt mondta: „A vers az, amit mondani kell”, de a zenére is nagyon számított, többször élcesen beszélt arról, hogy a költészetet Gutenbergék bezárták a könyvek lapjai közé, holott az szabadon szárnyal, és a zene szabadíthatja ki a könyvekből, hogy minél több emberhez elérjen.
Ő ennek a gondolatnak a nagy apostola volt – zárta gondolatait Szentmártoni János.
A Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti Kányádi Sándort. Közleményben úgy fogalmaz, organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretetének a parancsa. „Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.”
Kányádi Sándor emlékére ma este a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) emlékestet rendeznek, amelyen részt vesz a Kaláka együttes, Szentmártoni János, Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, Szabó T. Anna, Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója, valamint a költő további barátai, pályatársai és tisztelői.
Emlékére szombati lapszámunkban visszatérünk.
