Bogár László: Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk

2018. június 23., szombat, Élő múlt
Bogár László szerint az 1867-es kiegyezéstől a trianoni tragédiáig tartó több mint fél évszázad, ez a békésnek, már-már idillikusnak bemutatott korszak rendkívül súlyos konfliktusok időszaka volt, a politikai összecsapások halálos áldozatainak számaránya fajlagosan sokkal magasabb, mint az ebből a szempontból negatívabb megítélés alá eső, két világháború közötti korszakban. A közgazdász professzornak tett fel kérdéseket a Présház hírportál.
– Professzor úr, az úgynevezett „békeidőről” még a kommunizmus évtizedei alatt is meglehetősen rózsaszínű képet mázoltak. Kiknek az érdeke, hogy ez a fajta történelemhamisítás a jelenben is folytatódjék?
– A történés neve „kiegyezés”, és ez kétségtelenül pozitív értéktartalmú kifejezés, mert ugyan kinek lehetne ellenvetése valami ellen, ami az egyetértésre és egyezségre épül? Ez ugyan igaz, de minden ilyen esetben fel kell tennünk azt az alapvető kérdést, hogy ki egyezett meg, miről és kivel. Ennek valóságos tartalmát nem nagyon ismerjük, mert ezt a kézenfekvő kérdést általában nem szokás feltenni. Van persze egy evidens (ám hibás) logika, amely arra hivatkozva nem teszi fel ezt a kérdést, hogy Magyarország egyezett ki a Habsburg-császársággal. Formálisan ugyan ez akár igaz is lehetne, csak a szó szoros értelmében „semmitmondó” válasz, mert semmit sem mond arról, hogy „ki” is volt az 1867-es Magyarország, és „ki” is volt az 1867-es Habsburg Birodalom. Márpedig ahhoz, hogy a „kiegyezés” fedőnevű egyezségről véleményt alkothassunk, ezt a kérdést kellene tisztázni, vagyis egy olyan „finom felbontású” képet alkotni az akkori Magyarországról és Habsburg Birodalomról, amely segíthet az akkori helyzet „lemeztektonikájának” megértésében. Amely lemeztektonika fél évszázadnyi látszólag fényes sikertörténet után a teljes pusztuláshoz, a Szentkorona Történelmi Magyarországának felszámolásához, a Habsburg Birodalom összeomlásához vezetett.
A „kiegyezés” hamisságainak és hazugságainak feltehetőleg döntő szerepe lehetett abban, hogy kártyavárként omlott össze a világ addig megszokott rendje. Ennek a nekünk, magyaroknak különösen tragikussá váló történetnek a valós feltárása még várat magára, noha számos kiváló elemzés tett már kísérletet a folyamat mélyszerkezetének feltárására.
A Habsburg Birodalom az éppen megszülető Német (második) Birodalommal és az Orosz Birodalommal együtt Európa utolsó olyan konstrukcióját jelentette, amelyekben a már majdnem teljesen szétroncsolt szakralitás történelmi törmelékkupaca azért még nem semmisült meg teljesen, tehát bizonyos tradicionális strukturális fékek még léteztek a globális pénzhatalmi rendszer totális uralmának legalább némi korlátok közé szorítására. Az „első világháború” fedőnevű „projektje” végén ezért is ítélte halálra és végezte is ki ez a pénzhatalmi rendszer mindhárom birodalmat, az Orosz Birodalmat egészen különös kegyetlenséggel. (Valójában negyedikként az Oszmán–Török Birodalmat is ide sorolhatnánk, de ez egy „másik” történet.) Itt még azonban 1867-ben járunk, és a globális pénzhatalmi rendszernek egyelőre még látványtechnikailag szüksége van ezeknek a birodalmaknak a fenntartására, noha szerepük egyre inkább csak az marad, hogy diszkrét „paravánként” elfedjék azokat a brutális társadalomszerkezeti változásokat, amelyek végső célja a zárt szakrális paraszti társadalom kegyetlen felszámolása.
E felszámolási folyamatra azért volt szükség, mert ez a paraszti társadalom egyszerűen „útban van” a globális kapitalizmus hatalmi rendszere számára. És azért van útban, mert benne sem a föld, sem a tőke, sem a munkaerő „szabad áramlása” nem biztosított, márpedig ezek nélkül nem tud teljessé válni a globális hatalmi rendszer uralma. (Nota bene, az Európai Unió is büszkén hirdeti legfőbb vívmányaként azt, hogy megvalósította ezeket az áramlási „szabadságokat”.)
A „kiegyezés” hamisságának, hazug voltának legmélyebb oka tehát egyszerűen az, hogy a „haladás” és a „modernizálás” irányába tett lépésként, társadalomstratégiailag fontos pozitív tettként próbálja beállítani azt, ami valójában a történelmi arisztokrácia cinikus, gátlástalan és főként rövidlátó behódolása volt a globális pénzhatalommal szemben. Vagyis saját, már csak rövid életű tündöklése érdekében szabad utat engedett a nemzet nagy részét kitevő parasztság felszámolásához.
A magát „szocializmusnak” nevező brutális politikai kapitalizmus rendszere számára mindez azért volt „pozitív” történelmi példa, mert az ő feladata volt a történelmi „piszkos munka” legpusztítóbb zárószakaszának a levezérlése, a parasztság végső megsemmisítése. A másik fontos mozzanat, amely miatt a „kiegyezés” pozitív értéktartalmú volt a „szocializmus” számára az, hogy a „kiegyezés” szellemi öröksége talán az előbb említett társadalmi-gazdasági újrateremtési folyamatoknál is pusztítóbb.
A „haladás” és „modernizáció” nyitott utat ugyanis azoknak a „liberális” eszmeáramlatoknak, amelyek aztán ahhoz a totális szellemi degenerációhoz vezettek, amelynek pusztító következményei a huszadik század minden döntő fontosságú társadalmi drámájában meghatározó szerepet játszottak.
Összegezve tehát, a „kiegyezés” valójában egy történelmi időzített robbanószerkezetet üzemelt be, és mivel a romboló következmények egyik „bomlásterméke” éppen a magát szocializmusnak nevező rendszer volt, így érthető a pozitív megítélés. Ahogy a mai liberális-neoliberális világértelmezési logika pozitív kiegyezés-képe is.
– Kétmillióan vándoroltak ki; 1885-ben az Amerikába kivándoroltak száma a kétszázezret is meghaladta. Mindez a modern kori Magyarország egyik legnagyobb és legsúlyosabb drámája, a veszteség felbecsülhetetlen. Megbújt-e valamiféle tervezett magyarüldözési szándék a „kitántorgás” mögött?
Bogár László közgazdász
 
– A paraszti társadalom tradicionális szerveződési formáinak brutális szétzúzása, a globális pénzhatalmi rendszer közvetlen, rövid távú profitérdekeinek történő alávetése értelemszerűen iszonyúan pusztító következményekkel járt. A „kiegyezés” uralmi aktorainak cinizmusát jelzi, hogy lényegé­ben semmiféle kísérletet nem tettek e pusztító folyamatoknak legalább az enyhítésére, hacsak a szinte rendszeresnek mondható csendőrsortüzeket nem számítjuk ide. Ezek is azt jelezik, hogy a globális pénzhatalmi rendszer lokális érdekei gátlástalan képviseletének akár karhatalmi erő saját népükkel szembeni rendszeres alkalmazásával is, de minden körülmények között érvényt szereztek.
A degenerálódó társadalomszerkezet és annak struktúradinamikája hasonlatos volt ahhoz, ami a huszadik század ismétlődő latin-amerikai tragédiáiból ismerős. És ahogy a „demográfiai feleslegnek” minősülő „latinók” millióit, úgy a XIX–XX. század fordulója magyar paraszti társadalmának „demográfiai feleslegét” is a brit birodalomtól a világbirodalmi szerepet éppen átvevő Amerika „zsilipezte” le.
A magyarság elleni szellemi háború valójában már a 907-es pozsonyi csata kiváltó okainál megnyilvánult. Már akkor világossá vált, hogy a magyarság tradicionális létértelmezési logikája és az erre épülő saját létberendezkedési formája nemcsak hogy idegen a „Nyugat” számára, de egyenesen felszámolandó, gyökerestül kiirtandó fenyegetés is. (Tegyük hozzá, a „Nyugat” éppen akkoriban és az azt követő évszázadokban kerül végleg, vagy legalábbis mindmáig, annak a „globális pénzhatalmi” szuperstruktúrának az ellenőrzése alá, amelynek pontos megnevezésére ma sem tanácsos kísérletet tenni. Azt hiszem, nem igényel különösebb magyarázatot az, hogy Szent Ferencnek 1203-ban már olyan látomása van, ahol a megfeszített Krisztus képmása életre kelt előtte, és háromszor így szólt hozzá: „Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy romokba dől.” Ez a romba dőlt ház a keresztény egyház „elkufárosodásának” finom jelzése volt.)
Így az elmúlt ezerszáz év magyar elitjei folyamatosan valamiféle „kiegyezésre” kényszerültek. Csak míg kezdetben egy Szent István, Szent László vagy éppen a Hunyadiak, majd később Bocskai, Rákóczi vagy Széchenyi a tudás, bátorság és becsület erényeivel felvértezve próbálmindent megtenni azért, a magyarság anyagi, fizikai és főként lelki, erkölcsi, szellemi integritása mindennek ellenére fennmaradhasson, egyre inkább többségbe kerülnek azok, akik cinikus, gátlástalan kollaboránsokká válnak.
Bibó István, aki a kiegyezés egyik leg­átfogóbb kritikusa volt, ebben a folyamatban véli felfedezni azt a szellemi polarizációt, ami a magyar eliteket egyre inkább patologikusan két részre szakítja. Az előbbieket, ez talán legtragikusabb módon Széchenyire igaz, „túlfeszült lényeglátóknak” nevezte el, az utóbbiakat pedig „hamis realistáknak”.
A hamis realizmus egyik egészen szélsőséges megnyilvánulása volt térségünkben Vladislav Gomulka lengyel pártfőtitkár, aki amikor kiadta a több mint száz ember halálához vezető tűzparancsot a karhatalomnak 1970 karácsonyán, mindezt azzal indokolta, hogy „a munkásosztály érdekeit mindenkivel szemben megvédjük, ha kell, magával a munkásosztállyal szemben is”.
Az egyre inkább magyarellenessé váló magyar elitek a kiegyezés rendszerének fél évszázados regnálása alatt gyakran hoztak a Gomulkáéhoz hasonlatos logikára épülő döntéseket. Ez az önpusztító folyamat igen mélyen beette már magát a magyarság önújrateremtési mintázataiba, így e patologikus mintázat alapvető megváltoztatása nélkül elkerülhetetlenül bekövetkezhet Mohács és Trianon után a harmadik és egyben megsemmisítő erejű nemzeti tragédia. Az elmúlt közel egy évtized és az előttünk álló évek konfliktusai főként éppen arról szóltak/szólnak, hogy maradt-e még esély e hamis mintázatok megváltoztatására, az újabb tragédia elkerülésére.
– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A jelen és a jövő formálásához milyen szellemi impulzusokat adhat, ha a „békeidőről” a valóságot is – legalább a legfontosabb részleteiben – elmondjuk a mai fiataloknak?
– Juhász Ferenc írja a Dózsa-parasztháborúról szóló, megrendítő erejű eposzának előhangjában, hogy: „Időkbe látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát sírba taszítsa, igen.” A saját kultúránk felfedezése az európai Balassi-folyamaton keresztül legfőképpen azt jelentené, hogy a fiatal nemzedékek megértsék és átérezzék annak a hihetetlen erejű és mélységű szellemi küzdelemnek a természetét, amelyet a megmaradásunkért, a saját létértelmezési logikánk és az erre épülő létberendezkedésünk jogáért folytatunk most már több mint ezer éve. És hogy külön tudják választani azokat, akiknek van vagy legalábbis volna „időkbe látó szeme” azoktól, akik hamis realistaként inkább a sírba taszítást segítik elő. Hogy megértsék, nem mindegy, hogy a kettő közül kinek szavaznak bizalmat. Hogy segítsék a „lényeglátó realista” lét-karakterének a megformálását.
A ma zajló folyamatok arra utalnak: lassan-lassan a Nyugat népei is felismerni vélik, hogy valahol végzetesen utat tévesztettek, és rájuk zárulni látszik ez az ezer éve felállított csapda.
Lehet, hogy ez a felismerés már végzetesen későn jött, de hinnünk kellene abban, hogy még van kiút, és hogy e kiút megtalálásában a magyarságnak éppen azért lehet fontos, nélkülözhetetlen szerepe, mert ezer éve kitartóan próbálja megvédeni most talán egész Európa megmentését elősegíteni képes szellemi örökségét.
(Présház)
Cikk megjelenési időpontja: 2018-06-23 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen célt szolgál az igazságügyi törvények módosítása?







eredmények
szavazatok száma 231
szavazógép
2018-06-23: Emlékezet - :

Illyés Elemér: Erdély változása / 7. (Utazás kitérőkkel / 1968–1972)

A politikai légkör megváltozása után, a hatvanas évek végétől megújultak Marosvásárhely hagyományos szellemi tartalékai.
2018-06-23: Kiscimbora - :

Kányádi Sándor: Farkasűző furulya

Élt a mi falunkban annak idején, amikor még én is sáncmarton játszó voltam, élt egy öreg juhászbojtár. Vagyis pakulár, ahogyan románból származó szóval mifelénk mondják a bojtárnak. Talált is rá a szó, mert maga is román ember volt. Valahonnan a hegyeken túlról jött még gyerekember korában, és úgy megszerette a mi falunkat, hogy hozzánk honosodott. Talán tőle származik az a helybeli mondás is, hogy aki egyszer megmossa a lábát a Nagypatakban, az többet nem megy el abból a faluból, s ha el is menne, holtáig visszakívánkozik.