Kányádi Sándor: Farkasűző furulya

2018. június 23., szombat, Kiscimbora
Élt a mi falunkban annak idején, amikor még én is sáncmarton játszó voltam, élt egy öreg juhászbojtár. Vagyis pakulár, ahogyan románból származó szóval mifelénk mondják a bojtárnak. Talált is rá a szó, mert maga is román ember volt. Valahonnan a hegyeken túlról jött még gyerekember korában, és úgy megszerette a mi falunkat, hogy hozzánk honosodott. Talán tőle származik az a helybeli mondás is, hogy aki egyszer megmossa a lábát a Nagypatakban, az többet nem megy el abból a faluból, s ha el is menne, holtáig visszakívánkozik.
  • Kisdiákként, 1943
    Kisdiákként, 1943
Hát ő sem ment el, legfönnebb csak a szomszéd határig, ahová el-elszegődött egy-egy nyárra fejő pakulárnak. A teleket még az elején szülőfalujában töltötte, de lassacskán egy kis házat szolgált össze magának, s végképp megtelepült. Pedig nem vitte valami sokra, örök életében megmaradt pakulárnak. Nem emlékszem, hogy valaha is számadóbojtár vagy az ugyancsak használatos román szóval: major lett volna. De neve mégis fönnmaradt. Azt a helyet, ahol megtelepedett, ma is Duka dombjának nevezik a falumbeliek.
Az én időmben már nem Duka dombján, hanem a szomszédunkban lakott Duka bá’, és igen jó barátságban mindannyiunkkal. Nyaranként sajtot, ordát hozott. A szokásos kenyér- vagy puliszkaliszt mellé még körtével, szilvával is megraktuk az átalvetőjét.
– Na, majd a télen furulyázom érte – mondta mosolyogva.
– Inkább vegyen föl pakulárnak – ajánlkoztam, mert a juhászságnál szebbet el sem tudtam képzelni akkoriban.
– Majd jövőre, ha még nősz egy kicsit – mondta, s azzal kiballagott a kert vége felé.
Így ment ez nyárról nyárra. Telenként aztán be-beült hozzánk, s végigfurulyázgatta a hosszú estéket. Beszélni magyarul is beszélt az öreg, de furulyázni csak románul tudott. És olyan csodálatosan, hogy el lehetett hinni: attól még a farkasok is megszelídülnek.
– Meg azok – mondta az öreg Duka. – Ne tudjak felállni erről a székről, ha nem így volt. Egyszer, még fiatalember koromban, amikor még hazajárogattam, jövök visszafelé átal a nagy erdőn, hasig érő hóban. S hát egyszer csak elémbe ül az úton három farkas. Megfordulok, s hát a hátam mögött is kettő. Semmi egyéb nálam, csak ez a bot – mutatott a sarokba támasztott cifra botjára –, de a bot is, amint látjátok, inkább csak pálca, ünnepre való, hogy legyen valami a kézben, ha már juhász az ember. Még egy fa sem volt a közelben, ahová hirtelen fölhághattam volna. Na, Duka, gondoltam, eljött neked az utolsó Szent Mihály napja. (Akkor szokott lejárni a juhászok szolgálata.) Néztem, mitévő lehetnék. Akkor eszembe jutott a furulyám. Itt lapult a bundám belső zsebében. Leszúrtam a botot magam elé a hóba. A farkasok közelebb léptek egyet, s megint leültek. Annyira lehettek, mint most ide az ablak. Elővettem a furulyámat. Azóta is mindig megreszket a kezem, amikor kézbe veszem. És elkezdtem fújni. Ezt fújtam, a verse talán így volna magyarul:
Édesanyám sírján nőtt egy szilvafa,
abból való ez a füstös furulya.
Könnyeim füstjétől barnult meg a fája,
mért is kerültem én korán árvaságra.
Fújtam, mintha ott sem volnának a farkasok. Pedig ott voltak, csak éppen egy kicsit hátrébb húzódtak. Aztán azt fújtam:
Eljött immár Szent Mihály,
mehetsz, szegény pakulár,
le is út,
fel is út,
ki nyitja be a kaput?
Majd benyitja,
aki nyitja.
Nincsen azon vasas zár,
aki fényes kulcsra jár,
fából a kilincse,
madzag a húzója.
Nem tudom, meddig fújhattam egymás után mindent, ami csak eszembe jutott. De amikor abbahagytam, csak a botom volt előttem a hóban, s mögöttem is csak a farkasok nyoma, ott, ahol kiülték a havat.
Majdnem minden télen elmondta ezt a törté­netet szóról szóra ugyanúgy, csak a farkasok gyarapodtak télről télre. Hol elöl, hol hátul ültek egyre többen, s a hó nőtt ak­korára, hogy ha meg nem lett volna fagyva, ki sem látszik belőle az ember. De el­hittük télről télre újra. Miért ne hittük volna? Hiszen a furulyája valóban az édesanyja sírján nőtt szilvafából való volt.
Egyszer aztán az egyik télen engem vettek körül a farkasok nagy-nagy betegség formájában. Mindenki lábujjhegyen járt körülöttem, s én úgy hánykolódtam az ágy forró havában, mintha farkasok marcangoltak volna.
Odaült Duka bá’ az ágyam szélére. Simogatta a homlokomat, s biztatott, hogy a tavaszon most már bizonyosan felvesz pakulárnak maga mellé, csak vegyem be szépen az orvosságot. A farkasokat majd ő elűzi a furulyájával. El is űzte. Hajnalig ült az ágyam szélén, és fújta a furulyáját. Amikor a láz alábbhagyott, láttam, amint keze fejével megtörli két öreg szemét. Elaludtam, megnyugodva, még álmomban is sokáig hallottam a furulyaszót.
Reggelre kutya bajom sem volt.
Édesapjával, 1967. Fotó: Digitális Irodalmi Akadémia
 
De a rá következő télen már én ültem az öreg Duka ágya szélén.
– Eljött az utolsó Szent Mihály-napja, Sándor. A farkasok már nem tágítanak. Érzik, hogy erőtlen vagyok a furulyálásra. Neked adom a furulyámat. – Azzal kivette a párnája alól, s a kezembe adta.
Eleredt a könnyem.
– Ne sírj. Ott van a sarokban a cifra botom, azt is neked adom. Ne sírj, na. Bot is kell a furulya mellé. Mert ne felejtsd el: az ember ott kezdődik, és ott a pakulár, ha jól fogja a botot és szépen furulyál. Nagy juhász lesz belőled, meglátod. Nagyot nőj! – mondta még, s azzal csendesen fal felé fordult.
Édesapám kézen fogott, én a másik kezemmel magamhoz szorítottam a botot s a furulyát, és kiléptünk szótlanul a szikrázó hóvilágba.
Cikk megjelenési időpontja: 2018-06-23 07:52
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen célt szolgál az igazságügyi törvények módosítása?







eredmények
szavazatok száma 231
szavazógép
2018-06-23: Élő múlt - :

Bogár László: Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk

Bogár László szerint az 1867-es kiegyezéstől a trianoni tragédiáig tartó több mint fél évszázad, ez a békésnek, már-már idillikusnak bemutatott korszak rendkívül súlyos konfliktusok időszaka volt, a politikai összecsapások halálos áldozatainak számaránya fajlagosan sokkal magasabb, mint az ebből a szempontból negatívabb megítélés alá eső, két világháború közötti korszakban. A közgazdász professzornak tett fel kérdéseket a Présház hírportál.
2018-06-23: Kiscimbora - :

Kányádi Sándor versei