A visszaszolgáltatás leállásáról TusványosonVégleg elkobzott egyházi javak?

2018. augusztus 4., szombat, Élő múlt
A román állam mára már egyértelművé vált törekvése szempontjából sikernek tekinthető mind az egyházi, mind az egykori magyar nemesi javak visszaszolgáltatási törvénye, hiszen néhány éve pontosan azt a célt szolgálják, hogy lehetőleg egyetlen ingatlant se kelljen visszaadni az egykori tulajdonosoknak. Egyebek mellett erre a következtetésre jutottak a Visszaállamosítás – a visszaszolgáltatási törvény kudarca? címmel tartott tusványosi kerekasztal résztvevői, akik a harc folytatását látták szükségesnek.
  • Batthyaneum
    Batthyaneum
Az elmúlt öt évben már nagyjából a visszarendeződés útjára lépő restitúció kérdéskörét Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke moderálásával Komáromi Attila, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye és Veress Emőd, az Erdélyi Református Egyházkerület jogi képviselői mint szakemberek, Szabó László, a Magyar Unitárius Egyház fejlesztési tanácsadója, valamint Bánffy Farkas, a bárói család leszármazottja, a Fehér megyei fugadi kastély, illetve más javak ügyintézője igyekezett valamelyest átfogni. A beszélgetés apropóját az elmúlt hetek az erdélyi magyar közösséget súlyosan érintő több történése adta: a Batthyáneum, a Marianum visszaszolgáltatásának megtagadása a római katolikus egyháznak, illetve a Bánffy család közel tízezer hektárnyi erdejének visszavétele.
 
Színes papírba csomagolt megtagadás
Az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási kálváriákat kevésbé ismerők alapos felvilágosításban részesültek Komáromi Attila és Veress Emőd révén azokról a jogi részletekről, amelyek tisztán mutatják a román államnak a restitúció megállításáért tett, az utóbbi időben egyre sikeresebb erőfeszítéseit.
Komáromi László konkrét számadatokkal érkezett. Ezek szerint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 476 államosított ingatlant igényelt vissza. Döntés 260 esetben született: 136 esetben természetbeli vissza­szolgáltatást, 24-ben kárpótlást ítéltek meg, 91 kérést elutasítottak, két kérést a benyújtói visszavontak, két kérést a helyi tulajdonmegállapító bizottságokhoz irányítottak át. Az ügyvéd ugyanakkor röviden a vonatkozó jogszabály (a 2003. évi 501-es törvény) eddigi „életéről” is szólt, egyebek mellett rámutatva: megjelenését követően hatékonynak, működőképesnek tűnt, nagyjából 2008-ig. Ebben nagy szerepe volt, hogy a kérések elbírálásánál nem kizárólag a tulajdonjogot bizonyító okiratok alapján hozták meg a döntéseket, hanem a helyzetelemzéskor figyelembe vették azt is, hogy ki a jogutódja az egykori tulajdonosnak. A Székely Mikó Kollégium ügyét követően ez a nézet teljesen megváltozott. A bizottság ettől számítva kijelentette: csak azoknak szolgáltatják vissza az ingatlant, akik a telekkönyvben vagy más, a tulajdont igazoló okiratban szerepelnek. Az eredmény: 2015-ig gyakorlatilag egyetlen ingatlan kapcsán sem hozott döntést a testület, majd ugyanazon év őszétől minden egyes határozat elutasító.
 
A beszélgetés résztvevői
 
Komáromi szerint az új nézet nehéz helyzetbe hozta a római katolikus egyházat, ugyanis számtalan ingatlan úgynevezett – az egyházi hierarchia szerves részét képező, jogi személyiséggel bíró – alapokhoz volt rendelve (oktatási, nevelési, szociális), a konkrét rendeltetés megjelölésével. Ezek az alapok az 1948-as államosítással megszűntek. A restitúciós bizottság és a bíróságok gyakorlatilag nem ismerik el az egyházat mint jogutódot. A Batthyáneum esetében a helyzet hasonló: egyházra bízott alapítványként született, s a román igazságszolgáltatás itt sem ismeri el a jogutódlást.
Komáromi Attilához csatlakozva Veress Emőd megerősítette: az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása pár éve megállt, és az uralkodó irányzat az, hogy a nagy értékű ingatlanok visszaszolgáltatását miként lehet megállítani. Ehhez a restitúciós bizottság megtalálta a megfelelő eszközt.
A kezdőpont valóban a Székely Mikó Kollégium ügye volt, és a telekkönyvben egy, a 19. század végén, a 20. század elején szokásban lévő ingatlannyilvántartási rendszer sajátosságát használták ki.
A rendszer mind a tulajdonost, mind az ingatlan rendeltetését megjelölte a telekkönyvben. A román bíróságok szerint sok esetben az ingatlant működtető intézmény nem a református egyház, így az említett elv alapján a visszaszolgáltatási kérelme nem jogos. A bírósági álláspont Veress Emőd szerint jogi szempontból teljesen téves, hiszen a telekkönyvezési módszerrel kapcsolatosan már 1907-ből, 1909-ből, valamint 1911-ből fennmaradtak tisztázó okiratok, minisztériumi rendeletek – amelyeket az impériumváltás után a román jogrend is fenntartott a kommunista diktatúra betelepedéséig –, amelyek azt rögzítették, hogy ez a metódus nem vonja kétségbe az egyház tulajdonjogát. A jogi szakember szerint a bizottsági érvelés egyetlen célja, hogy legitimálják, szép színes papírba becsomagolva, hogy ezeket az ingatlanokat, bár sosem voltak az övéik, már visszaadni sem akarják. Ezt alátámasztja mások mellett az is, hogy a bíróságok több határozatban az egyházak követelésének jogszerűségét támogató, a jogutódlást tisztázó érveket nem tartják szem előtt.
Komáromi Attila sarkalatosabban fogalmazott, szerinte a bírósági határozatok copy-paste-tel készülnek, még annyira sem fárasztják magukat, hogy újat írjanak. Veress Emőd megerősítette: a határozatok indoklásai – például a táblabíróságok esetében – kísértetiesen hasonlítanak egymásra.
Egyértelmű, hogy politikailag is befolyásolt kérdésről van szó – szögezte le.
Szabó László fonákjáról is megtekintette e csűrt-csavart jogi szőttest, ahonnan az eleje tisztábban látszik. Szerinte a román állam jelenlegi vezetőinek – a nacionálkommunista rendszer örököseinek is – fő célja az egyházi javak visszatartása, és ebből a szempontból a törvények kudarca helyett inkább sikerről lehet beszélni. A fejlesztési tanácsadó továbbá felidézte: nem csak elkobzásról van szó, sokkalta inkább szabadrablásról, amely már az 1920-as impériumváltást követően elkezdődött az úgynevezett reformok során, 1948-tól csak a maradékot vették el. A jelenleg hatályos jogszabályokat illetően úgy vélte: ezek nem magyarságbarátságból születtek, a NATO- és európai uniós csatlakozás alkalmával Románia politikai kényszerhelyzetbe került, akkor gyakorlatilag mindent megígértek, és azóta is a bolondját járatják velünk.
 
Mit vártunk?
Bánffy Farkas szerint elsősorban arra a kérdésre kell választ keresni, mit is vártunk a visszaszolgáltatástól. „Nem azért találták ki ennek az országnak a vezetői, háttérhatalmai ezt az egészet, hogy visszaadják a magyar egyházaknak, családoknak Erdélyt” – fogalmazott  Bánffy, aki szerint az alapgondolat nagyon egyszerű volt: Románia feleljen meg külföldnek, és közben próbálják meg az ország idegen tulajdonban lévő javainak egy részét saját maguknak megszerezni.
Nem várható el, hogy Románia segítsen a magyar közösségnek, és már az is értékelendő, ha látszatra sikerült valamit megoldani – mondta. A visszaszolgáltatásban tapasztalt fordulat kapcsán Bánffy nagy jelentőséget tulajdonít a korrupcióellenes ügyészségnek is, amely egyfajta nyomásgyakorlási eszköz az igazságszolgáltatás irányában.
Bánffy továbbá leszögezte: a visszaszolgáltatás egyértelműen nemzetpolitikai kérdés is, mivel mind az egyházaknak, mind az „osztályellenes népnyúzóknak”, azaz a nemességnek már csak azért is vissza kéne kapniuk egykori tulajdonaikat, mert mind ezek a családok, mind az egyházak a kultúra, az oktatás, a hitélet és egyáltalán a közösség életének alakításában meghatározó szerepet vállaltak, és túlnyomó többségben most is megtennék, amennyiben az eszközök a rendelkezésükre állnak.
A sajtóban az elmúlt hetekben megjelentekre is reagált, rámutatva: a hírekkel ellentétben a családjától nem vettek vissza erdőterületeket, az említett közel tízezer hektárt tulajdonképpen soha nem is kapta vissza a család, noha tíz évvel ezelőtt, 2008-ban „a román független bíróság” megállapította, hogy 9323 hektárt vissza kell nekik szolgáltatni, de azóta sem történt semmi. Tíz év alatt a román állam öt perújrafelvételi kísérletet is tett, négyet sikertelenül. Emellett az is megtörténhetett, hogy a Fehér megyei prefektus – a törvényesség őre – odáig elment, hogy kijelentse: az elmúlt négy évből arra a legbüszkébb, hogy nem hajtotta végre a jogerős bírósági ítéletet.
„Ilyenért Afganisztánban lelőnek, Nyugaton lecsuknak, itt kitüntetnek, ezért is szeretjük ezt az országot” – vonta le a következtetést Bánffy Farkas.
Az állami törekvés végül sikerrel járt. Az ötödik perfelújítást, egy 1952-ben meghozott, a bíró által alá nem írt – és mint olyan, nem jogerős –, sztálini befolyás közepette meghozott ítélet alapján, amely szerint a nagyapa (Losonci Bánffy Dénes báró, egykori agrárminiszter) háborús bűnös lett volna, végül jóváhagyta a bíróság. Az ítélethozatal is egyértelműen ennek alapján történt, annak ellenére, hogy 1946-ban szintén a román bíróság felmentő ítéletet hozott egy román koronatanú vallomása alapján, amelyet az illető 1952-ben is fenntartott, és amely szerint a vádak hamisak voltak.
 
A kolozsvári Marianum visszaszolgáltatása is leállt
 
Hogyan tovább?
A beszélgetés résztvevői kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a helyzet ellenére a harcot folytatni kell, nemzetközi síkra is terelve azt. Utóbbi sikere kapcsán több kétkedő vélemény is elhangzott, mivel az Európai Unió részéről már gyakran tapasztalták, hogy előszeretettel a tagállam belügyének minősítik a restitúciót.
Komáromi Attila felvetette: mivel valahol joggyakorlattá vált, hogy kizárólagosan a telekkönyvben szereplő tulajdonost veszik figyelembe, egy törvénymódosítás elengedhetetlen. Amennyiben elmarad, könnyen megtörténhet, hogy minden ingatlan elvész. Veress Emőd szerint a törvény önmagában nem is olyan rossz, csak az alkalmazása körül vannak komoly hiányosságok. Kétségeinek is hangot adott, hogy külső nyomás hiányában miként lehet politikai többséget kreálni egy törvénymódosításhoz. Szakértői szinten egy tisztázó módosító javaslatot szeptember folyamán azért letesznek az asztalra.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy a harcokat végig kell vinni, a legtöbb ügy még nem futott ki, a legfelsőbb szintre most jutnak el, majd jöhet a nemzetközi jogorvoslat-keresés.
Amit pedig nem lehet visszaszerezni, azt valamilyen szinten újra kell teremteni – fogalmazott.
Szabó László felvetette az alkotmánymódosítás lehetőségét, miáltal szavatolnák a magyar közösségek tulajdonjogának visszaszolgáltatását, ha sarkalatos törvényekkel nem lehetséges. Veress Emőd utóbbit illetően még esélyét sem látja, hogy egy ilyen út jelenleg járható lenne, amikor már a magyar közösség restitúciós igényét firtató referendum kiírása is elképzelhetetlen. Bánffy Farkas szerint az ügyeket nemzetközi szintre kell vinni, de csakis alaposan előkészítve, és reménykedni abban, hogy a nemzetközi ítéleteket talán nehéz lesz a román bíróságokon felülbírálni. Az más kérdés, hogy Románia mennyire hajlandó végrehajtani egy nemzetközi ítéletet – tette hozzá.
Zárásként elhangzott, létezik ugyan együttműködés az egyházak között a restitúció kér­dé­sében, de az állami hatalom egy olyan attitűdjével szemben, amely a visszaszolgáltatás leállításáról szól, ez nem elégséges. A politikai megoldással az a gond, hogy nagyon érzékeny ügyről van szó, és nem látni, hogy az RMDSZ például tudna-e valamilyen alku keretében jelenleg parlamenti többséget kialakítani. Ami a nemesi javakat illeti, a közös fellépés igen szövevényes, mivel az elakadások okai sokrétűek: háborús bűnösnek nyilvánított felmenők, örökösödési gondok, tisztázatlan adományozások és egyebek. Bánffy Farkas azt is jelezte: a nemesség esetében még diszkriminációról sem lehet feltétlenül beszélni, mivel több román család is érintett hasonló ügyekben, így például a Sturdzák.
Cikk megjelenési időpontja: 2018-08-04 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint kétirányúvá kellene-e tenni a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron utcát?







eredmények
szavazatok száma 279
szavazógép
2018-08-04: Magazin - :

Az első magyar bankjegy

Százhetven éve, 1848. augusztus 5-én bocsátották ki a Kossuth-bankót, az első magyar bankjegyet.
2018-08-04: Emlékezet - :

Illyés Elemér: Erdély változása / 13. (Utazás kitérőkkel, 1968–1972)

A „leépítésnek”, a munkahely elvesztésének a fantomja ott leselkedik az iskolákban, a gazdasági szektorban és a közélet minden terén. Egyedül itt, a volt Háromszék megyében másfél száz magyar tanár és tanárnő maradt a „tanügyi átszervezés” folytán 18–20 évi szolgálat után állás nélkül. Ha szerencséjük van, visszahelyezik valamelyik általános iskolába. Sok férfi előtt zárul be a közéletben való elhelyezkedés lehetősége, a két világháború közötti időből jól ismert hírhedt nyelvvizsga bevezetése újból kísért.