Kihez szól a szentgyörgyi utca?

A felirat (Mary’s shop Woman’s fashion) különben azt közli, hogy női ruhák kaphatók itt, s az üzlet tulajdonosának ezer szerencséje, hogy vevői a kirakatot nézik inkább, s nem az angolnyelv-ismeret alapján térnek be hozzá, vagy mennek éppen tovább. Mert ha csak az angol anyanyelvű vagy tudással bíró vásárlókra számít, akkor, a többi hasonló bolttal versenyezve, egyhamar lehúzhatná a redőnyt.

De vajon kinek szánta a feliratot? A sznoboknak, az anglománia-majmolóinak?

Ezáltal mindenképpen csak beszűkíthetné vevőkörét, ami célja nem lehetett.

A tulaj vagy keresztapa tehát tévedett. Illetve valami olyasmit közölt homályosan, hogy a nyugati viselet és divat az, amit mérvadónak tekint. Holott például muzulmán fejkendőt nemigen szoktak nálunk árulni, mert nincsen rá kereslet. A cégtábla fontosabb funkcióját, a vásárló megszólítását tehát kimondottan elvétette.

Az tehát nem tekinthető célszerűnek.

De ha csak egyetlen lenne! Nem az. Tessék végigsétálni a főutakon. A sok Second hand és ilyen-olyan shop, az önmagában indokolatlanul püffeszkedő Center, Best birotica, District shop, Urban shop, Second shop, Bebetto Kids, King’s, a rengeteg market és parlagfűként tenyésző társai végső soron megtévesztő képet nyújtanak mind a kereskedőkről, mind a vevőkről.

Ne létezne a megyében fórum vagy hivatal, mely a közvéleményt, a székely és nem székely vásárlói igényt képviselhetné az utcaképbe beleszóló névadás és nyelvhasználat dolgában? (És itt a román és magyar feliratok arányának kérdését is fel kell vetni. Megengedhetetlen, hogy a cégtáblákból a város nem magyar többségű voltára lehessen következtetni.) Ha van, tegye a dolgát, ha nincs, meg kell teremteni. Legyen gondja rá az új városvezetésnek

Az amerikanizmus képtelen térhódítása, járványszerű terjedése maholnap kiforgatja egész régiónkat önmagából. Gátat kell neki vetni. Tessék tudatosítani: nem vagyunk és sosem leszünk Amerika vagy az unió gyarmata! Ilyen fokú szervilizmust, a leghígabb divatnak való behódolást nemhogy Nyugaton, a szomszédos államokban sem tapasztalni.

S ha már mindezt szóvá tettük, ne hallgassuk el a dicséretet sem, melyet igenis megérdemelnek, és követendő példának tekintendők a kimondottan helyi vásárlóhoz forduló cégtáblák és az azokat kísérő feliratok, melyek a román megfelelő mellett, azzal azonos betűnagyságban és nem elrejtve, lefokozva közlik az utca emberével, hogy e boltban például lengyel bútorok találhatók, Növényvédő szaküzlettel vagy Számítógép-lerakattal van dolga, netán holmi style nevű délibábot kergető cég helyett Fodrászat működik ott, vagy Turkáló, illetve Diákbolt, kedvenceimről, a Füsti fecskéhez címzett csárdáról és az Árvácska Virágüzletről nem is beszélve...

Amikor még a gyógyszertárak vagy élelmiszerüzletek mindenikére sincs kiírva magyarul, hogy mi légyen azok alaprendeltetése, azt hiszem, legfőbb ideje leadni a vészjelzést: a legtermészetesebb emberi igény, az otthonosság érzetéé kaphat itt léket, és süllyedhet el, ha nem vigyázunk. A Nyugathoz való csatlakozás szándékát nem e méltatlan majmolás révén kell kimutatnunk, és főleg nem e nyelvi bűvészmutatványok révén megvalósítanunk, saját polgári hagyományaink több önérzetre jogosítanak fel.

A magam részéről a fogyasztói bojkottot is indokoltnak tartanám e leplezetlen nyelvi agresszió ellenében, de a helyi hatóságoktól is méltán várjuk el, ha már választottuk őket, hogy tegyenek visszaszorításáért.