A Székely Mikó Kollégium képes története

Már az első fejezetben, melyben az iskolaalapítás, az építkezés részletes leírását találjuk, utalások esnek arra, hogy miként értékelte az utókor a székely népnek az ezernyolcszázas évek közepén és második felében tanúsított összefogását. Száznegyven esztendő átugrásával annak az emléktáblának a fotóját látjuk, amelyet 1999-ben helyeztek el az egykori Református Tanoda falára. A kötetben többször előfordul ilyen időugrás, amely mind azt segíti megérteni, hogy a Mikó-kollégium nem csak anyagi építmény. Gróf Mikó Imre, a kollégium mecénása, művelődéspolitikus, Erdély Széchenyije, valamint Császár Bálint városbíró, polgármester és Csutak Vilmos iskolaigazgató szerepére a szerző külön kitér, de ezáltal nem kerülnek háttérbe a kor neves tanárai, iskolavezetői sem, róluk is találunk említést a könyvben. A két világháború közötti időszakból a tantervre vonatkozóan is tájékozódhatunk, valamint mindazokról a változásokról, amelyek az iskola külső megjelenítésében is bekövetkeztek (új címer, egyenruhák, tablók). A sporteredményekről, kirándulásokról, a színjátszó köri tevékenységről oklevelek, fényképek tanúskodnak, de még azt is megtudjuk, hogy ipari és mezőgazdasági kiállítás is volt az 1930-as években az iskola udvarán. Az 1940-es, majd egy későbbi fejezetben az 1977-es földrengés okozta rombolást látjuk, talán e képsorok is erősítik bennünk, hogy háború, rendszerváltozás, de még a természeti katasztrófák utáni újrakezdéshez is mindig volt hite és kitartása a Szé­kely Mikó Kollégium közösségének, Sepsiszentgyörgy lakosságának. Olvashatunk, dokumentumokat láthatunk a négy évig tartó magyar világban szervezett cserkész- és leventemozgalomról, a Mikó család címerét jelvényként kitűző egyensapkás diákokról, az új idők adta lehetőségekről, többek között az énekkar debreceni csereelőadásáról.

Véget ért a második világháború, váltani kellett. De akkor is akadtak olyan mikós tanárok, akiknek ,,nagy szerepük volt abban, hogy a néphatalmi időszak kezdetén, amikor lassan-lassan fel kellett adni a régi nevelési elveket, a tanulók megőrizzék a mikós örökséget, a mikós szellemet". Az 1948-as tanügyi reform, az IMSZ, majd KISZ megalakulása, az ötvenhatos diákok bebörtönzése, három tanuló kizárása az ország minden iskolájából ,,államellenes megnyilvánulásaik" miatt 1974-ben — ezekről is olvashatunk, láthatunk képeket, dokumentumokat. Az iskola kórusának, tánccsoportjának, színjátszó körének tevékenysége, valamint a kitűnő eredményeket hozó sportolók teljesítménye is jelen van, a hetvenes évek végén pedig laboratóriumokat, tanműhelyeket szerelnek fel — József Álmos ezt is dokumentálja.

Az 1990 utáni időszak részletes története még megírásra vár, de a szerző ebből a tizennyolc esztendőből is kiemel néhány jelentős mozzanatot: az intézmények szétválása, névadás, illetve az iskola eredeti nevének újrafelvétele, az iskolaalapítvány létrehozása, a véndiák-társaság megalakulása, a mikós diákok második (az első 1941-ben volt) világtalálkozójának megszervezése, a Mikó Imre-szobor állítása, kopjafák a vártemplomi református temetőben. 1993 szeptemberében megkezdi működését ugyanabban az épületben a Református Kollé­gium, melynek építkezéséről, gyarapodásáról is tájékoztat a szerző.

Lehet-e eleget írni a Mikóról? — kérdezi a kötet előszavában Keresztes László nyugalmazott iskolaigazgató. A válasz egyértelműen NEM. József Álmos képes Mikó-krónikája is bizonyítja, hogy helye van az emlékezésnek és emlékeztetésnek. Háromszázhúsz fénykép és dokumentum a szerző saját tulajdonából, neves fényképészek hagyatékából, tanárkollégák gyűjteményéből, az iskola könyvtárából, vén diákok albumaiból. És tárgyilagos méltatása mindannak, ami a jövőre százötven éves Székely Mikó Kollégiumot Erdély egyik leghíre-sebb magyar középiskolájává tette.