Mélyülő szakadék

Az RMDSZ és az MPP tárgyalásai kudarcba fulladásakor még csak annyi látszott, hogy valójában egyik alakulat sem tett meg mindent a megegyezésért, mindkettejük számára afféle kommunikációs szemfényvesztés volt a párbeszéd elkezdése, a látszólagos nyitottság, a sokat hangoztatott kompromisszumkészség, az erdélyi magyarság érdekeire való hivatkozás. Olyan politikaimarketing-fogás volt, amely után mindkét alakulat saját jól felépített érvrendszerével vádolhatta a másik felet. Így aztán az MPP azóta is azt hangoztatja, hogy identitását veszélyeztette az RMDSZ, a szövetség pedig a polgári oldal merevségét róhatja fel, és kizárólag a Szász Jenő vezette alakulatot okolja a tárgyalások kudarcáért.

És mintha mindez nem lett volna elég: a párbeszéd sikertelenül zárult a közvetítői szerepet magára vállaló, Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal is. A végkifejlet kísértetiesen hasonlít az RMDSZ—MPP-tárgyalások utáni helyzetre: kölcsönös a vádaskodás, mindkét fél a másikat hibáztatja. A szövetség szerint Tőkésék túl sok biztos befutó helyet kértek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetői szerint viszont az RMDSZ-szel elvi kérdésekben sem sikerült megegyezni, mint például az erdélyi magyar egyetem vagy az autonómia ügye. Hogy ki kinek hisz, abban minden bizonnyal nem csak az érvelés hangereje, hanem a vezetők hitelességének mértéke is szerepet játszik majd.

Az erdélyi magyar választópolgárnak pedig nem marad más dolga, mint keserűen csodálni, hogy vezetői milyen szépen érvelnek. Esetleg azon is elmorfondírozhat, miért nem közös céljaink megvalósítása érdekében teszik ezt ugyanilyen hozzáértéssel.