Texasra ömlött a Mexikói-öböl vize (Határhelyzetek)

Szemünk nem koppant le a különböző tévécsatornák képernyőkön kínált (kevés, de megrázóan döbbenetes) látványáról, de inkább a számítógépet faggatjuk — ennek bőséges a kínálata —, hogy mi is történik ,,odaát"?

Az ott bekövetkezhető katasztrófához személyes közünk is volt/van, fiunk és menyünk Houstonban él, úgy tudtuk, éppen ott, amerre a hurrikán ,,szeme" tartott. Csíkszeredai menyecske menyünk legutóbbi SMS-se szerint, mert áram akkor már nem volt, Texasban négy és fél millió ember találta magát az épületeket romba döntő, ezek tetőzetét letépő, fákat tövestől kicsavaró, hajókat, csónakokat a partra dobáló, autókat mint bogarakat a hátukra fordító vagy Houston utcáin-útjain másfél-kétméteres vízben úsztató sötétségben.

Hogy a csak családi, azaz személyes kötődések miatti olvasói fanyalgást valamennyire semlegesítsem, mondom, hogy Háromszékről még Luffi Péter geológus kutató és az ugyancsak csíki felesége is Houstonban él, Török Jóska Zenkő lányának családja szintén, a houstoni klinikán dolgozik az olaszteleki dr. Balázsi Gábor is — ez már három család a két és fél millió, a kertváros környezetével együtt ennél több houstoni között.

Aggodalmunk személyessége ezzel nem tompul, hanem felerősödik, s afelé mozdul, amit például a Magyar Baptista Szeretetszolgálat tesz: máris indulnak a világ leggazdagabb országának mentésére, segélyre szoruló földönfutóivá vált emberek segítségére.

Nekem, akárcsak családunk Texasba sodródott tagjainak személyes kötődésem is van ehhez a térséghez. Három évvel ezelőtt fiammal együtt jártuk be a Mexikói-öbölnek azt a száz-százhúsz kilométeres tengerparti sávját, ahonnan most a gyilkos Ike sok mindent elsöpört. Akkor Zoltán fiam geológus szemmel (is) nézvén a tengerpartra megdöbbenve magyarázta, hogy az emberekkel nem lehet megértetni, micsoda veszélynek és milyen nagyságrendű anyagi kárnak néznek elébe, ha a kacsalábon forgó tengerpart luxus cölöpházait, nyaralóit ebbe az övezetbe építik. A kaliforniai tengerpartokat is szóba hozta — ott is éltek vagy hat évig —, ahol a tenger abrá­ziós partalakítására fittyet hányva a jó kilátású helyekre építik a palotákat, amelyek aztán számunkra horrorfilmekből ismert stílusban omlanak a meredek tengerfallal együtt a mélybe. És örülhetnek a tulajdonosok, ha éppen nem tartózkodtak otthon.

A Mexikói-öböl finom homokján nagyokat sétáltunk, sőt, hogy a békés tengerparti talpalásba valami kaland is beficánkoljon, az egyik cápahalásztól kölcsön kértünk egy kisebb méretű halat, az sűrű figyelmeztetések között adta át, mert a vérengző állat fogai tűhegyesek, s ha belekap a kezünkbe a védekező hal, ő nem vállal felelősséget értünk.

Aztán elutaztunk Galvestontól — Houstontól sok száz kilométerre, több nemzeti parkba, s a napi hírekből tudtuk meg, hogy Houston felé vette útját az egyik kóbor hurrikán, a Katrina. Fiamék úgy döntöttek, hogy a Yellowstone Nemzeti Park távolságából és magasságából nem érdemes oda hazamenekülni, ahonnan éppen menekülnek az otthon lévők. Lesz, ami lesz a lakásukkal, maradunk.

Most interneten nézem Galveston pusztulását, Houston súlyos szenvedését. Látom, hogy a tengerparti nyaralóépítmények egy részét szecskává aprította a vihardagály, a deszka- és gerendamaradványok az összezúzott csónakkal egy apokaliptikus roncstelephez hasonlítanak, a Galveston környéki autópályán partra dobott csónakok hevernek, mint döglött bálnák. Houston toronyházai körül ablaküveg-törmelék, tövestől kicsavart, a kocsikra zuhant fák, s a közvilágítás törött oszlopai.

Mikor e sorokat írom, fiamékról egy SMS-ből annyit tudunk, hogy nincs baj vélük. ,,Eddig legalábbis — üzeni —; de az Ike most már határozottan itt van. A szél komolyan tépi a haját a szomszéd pálmafájának, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy nagy veszélyt jelentene az ablakokra. Villanyunk nincs már nyolc óra óta, sötétben a város. Vigasztaló, hogy most már a szomszédban is elvette az Ike a villanyt."

Egy másik, Csíkba címzett üzenet szerint a lakásuk lépcsőjéig ért el csak a víz, és hogy mégiscsak jó az, hogy a ház acélszerkezetű, s ha ezt a hurrikánt megússzák, bármennyire is drága ez a mulatság, olyan, ablakokat védő fémszerkentyűket rendelnek, amelyek egy gombnyomásra befedik az üvegablakokat.

Fiamék két évvel ezelőtt a Rita hurrikán elöl szófogadó módon elmenekültek. Egy kocsival indultak, mert sejthető volt, hogy a milliósnál nagyobb menekülő tömegben két kocsival menekülve elveszítik egymást. Hat óra alatt Houston belterületén harminc kilométernyi utat tettek meg a tumultusban, már üzemanyaguk is fogytán volt, s úgy döntöttek, hogy nem mennek tovább, a kertvárosban felkeresik fiam egyik geológus kollégáját, hisz már rég ígérték, hogy meglátogatják őket. Így is történt. Közben a Rita meggondolta magát, és Hous-tonról levette a szemét. A kolléga lakásának erkélyén vörösboroztak a találkozás örömére, és nem kevésbé arra, hogy a Ritával a találka elmaradt.

Ez is volt a fő oka an-nak — és a hatóságok döntése —, hogy most az Ike elől nem menekültek el.

Engem a hurrikán houstoni tombolásának csúcsidejében terepre szólított a kötelesség. Hazaérkezve elhűlve bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, hogy Houston alacsonyabb fekvésű részein kétméternyi mélységű víz is összegyűlt az utcákon. Észak-Amerika negyedik nagyságrendű városában és környékén elképesztő pusztítást végzett az Ike. Égő toronyházak, kigyulladt lakások pokoli képe vetül az utcai áradásos vizekre, autók úszkálnak a kocsi tetejéig érő vízben, egy férfit a fedél nélküli kanális felé sodor az utcai ár.

Aztán vasárnap este lelki — és fizikai — gyógyírként érkezett a hír: ,,A vihar elment, nekünk s a háznak semmi baja. De izgalmas volt, a szél 160 km/óra sebességgel fújt. Villany viszont még mindig nincs, s az egész város diszfunkcionális jelenleg. De lassan minden helyre fog állni."