Egy utazás képei (Magasles)

El sem tudtuk volna képzelni, hogy a magyar Alföldet is megülő kánikulában például Békésben ennyien lesznek kíváncsiak ránk. Persze, egy irodalmi találkozó sikerét vagy sikertelenségét soha nem a résztvevők száma dönti el, hanem az, hogy kialakul-e az írásaikat mondó szerzők s a velük szemben ülő, az elején mindig amorfnak, megfoghatatlannak tűnő tömeg között az az áramkör, amely lehetővé teszi az üzenet célba érését. Ahogyan hirtelen döbbent csend lesz, s a szemekből szinte süt a figyelem fehér fénye, az egyszerűen elbeszélhetetlen. S meglepő az érdeklődés is, ahogyan sajátságos problémáinkat meg akarják érteni, ahogyan összevetik saját tapasztalataikkal, ahogyan tudni akarják, kik is a meghívottjaik, mit képviselnek, mit akarnak... Hódmezővá­sárhelyen ez a figyelem már a bemutatásunk során megnyilvánult, diákok — s milyen szép diáklányok — adták elő írásainkat, s egy irodalomtanár, Simon Ferenc tanár úr pedánsan s irigylésre méltó tájékozottsággal igyekezett az erdélyi irodalom sajátságos világába bevezetni a kánikula ellenére itt is meglepően nagy számú hallgatóságot. A figyelem, ha szeretettel párosul — márpedig egyfolytában érzékelhettük vendéglátóink figyelmét és szeretetét —, némi elégtétellel is eltöltheti a lézengő és magányos írót. Mégis érdemes, hiszen van közönség... Minden ellenkező híresztelés ellenére létezik a nemzet...

(A sóshalmi olvasókör) Egészen különös tapasztalatokat kínált a sóshalmi olvasókörrel való találkozás. Az idők során, az ötvenes években nagy részben felszámolt hódmezővásárhelyi tanyavilágban több mint másfél évszázada léteznek olvasókörök, amelyeket a történelmi kataklizmák során sokszor betiltottak, felszámoltak, de poraikból főnixmadárként mindig újjáéledtek, s működnek a mai napig, hiszen az egymástól nagy távolságra lévő tanyák emberei mindig is fontosnak találták, hogy időnként találkozzanak, hogy olvasókörükben élettel, irodalommal ismerkedjenek. A sóshalmi olvasókör megalakulásakor, 1885-ben a Kutasi-Olvasó Egylet nevet véve fel, alapszabályában máig visszhangzóan és tanulságosan szögezi le a nemes célt: ,,oly egyesületi pontot képezni, hol az egylet tagjai nemzetiség, vallás, rangkülönbség és pártszínezet nélkül minél gyakrabban összejöhessenek..." Ami soha nem volt könnyű (s itt ne csak a gyakori politikai fenntartásokra gondoljunk!), ma sem az, hiszen az időt, amit az egyletben való együttlét ,,elvett", mindig pótolni kellett. Egy idősebb vendéglátónk megvallotta, órákkal hamarabb kelt fel, hogy munkáját végezve eljöhessen, s holnap is hamarabb kell kelnie, hogy bepótolja a kiesést. Ezt egyáltalán nem panaszképpen mondotta, a tényállást rögzítette, hangsúlyozva, hogy a tanyavilágban egymástól távol élő embereknek mindig és minden korban fontos volt a közös találkozások élménye, amit az irodalom, a kultúra szeretete, a világ dolgaira való odafigyelés motivált... Jó volt beszélgetni ezekkel az emberekkel, s bepillantani anekdotákon, történeteken keresztül nehéz, de nem a mai korban uralgó sivársággal jellemezhető életükbe, hiszen ha jobban belegondolunk, ők éppen a közöny ellen lépve fel működtetik ezt az olvasókört. Tanulságnak ez talán nem is kevés.