35 év az élsportban (Sportélet)

Október 27-én lesz tehát 35 éves a Sport Clubunk — az Olt, Munkás, majd Municípiumi Sport Club —, mely időszakról időszakra váltakozó sikerrel játszotta megyénk sportmozgalmának zászlóvivő szerepét. Tagadhatatlan, hogy e harmincöt év alatt volt hat olimpiai résztvevője — Florin Ionescu (két olimpián vett részt, 1996 és 2000-ben), Ovidiu Olteanu, Stela Olteanu atléta, Estera Dobre, Ana Maria Pavăl birkózó, Adrian Bucur tornász —, adott időben a klub színeiben szerepeltek, tudásukat itt gyarapították, a német színekben olimpiai versenyző lett Sándor Lajos birkózó, osztrák színekben Török Edit kézilabdázó, magyar színekben Elekes Endre birkózó. És akkor még nem szóltunk a világ és Európa-bajnokságokon szerepelt atlétákról (Vasile Alexandru például bronzérmet is szerzett), birkózókról, kézilabdázókról, a címeres mezt magukra öltőkről, az országos bajnoki címekről, érmekről már nem is szólunk, hiszen azok évente több tucatban kerültek a klub trófeagyűjteményébe. Mindezeken túl a klub külön dicséretére vált, hogy mindig józan ésszel tudta értékelni mások eredményeit, becsülni mások munkáját. E józan értékelés számlájára írandó az az elhatározás, hogy a sportcsarnok a jövőben a minden idők legjobb Kovászna megyei sportolójának, a zágoni Szabó Katalinnak a nevét viselje. Elismerés ez, nagyra értékelés, tiszteletadás, főhajtás a Los Angeles-i olimpiai játékok csillaga, Szabó Katalin előtt, akinek minden aranyéremért egy autót, tündérvölgyi olimpiai központot ígértek, és végül egy edzői tisztséget, s a feledést biztosító szürke felhőt adták. A nagy igazságtalanság jóvátételi sorozatába (gondolok itt az kormányfői és az országos sporthivatali kitüntetésekre) illik bele ez a nemes gesztus, melyet a klub szándékozik tenni. Hogy teljes legyen a kép, a nemes tett, ez alkalommal emléktáblát is avatnak Kovászna megye olimpiai versenyzőinek tiszteletére.

1973. október 27... A klub huszonöt tagú vezérkara — élén a sportszerető, de a sportban cseppet sem jártas, de nagyon lelkes és csupa szív Vass János elnökkel — egy jó anyagi háttér tudatában, a városi sportmozgalom készletében lévő legjobb létesítményekkel — a frissen átadott sportcsarnok, stadion (salakos atlétikai és viszonylag jó gyepszőnyeges focipályával), salakos kézilabdapálya, az épülő Kisstadion... — várta, fogadta sportolóit egy jól megfogalmazott céllal:

Ez pedig a már A-osztályban lévő birkózócsapatnak örök bérletet jelentett a felsőházban, a női kézilabdázóknak B-osztályos helyüket kellett megszilárdítaniuk, hogy aztán adott pillanatban megpályázhassák az A-osztályt, a férfi kézilabdázóknak és a labdarúgóknak a B-osztályba kellett jutniuk.

A fenti céloknak megfelelően indult 1974 januárjában a munka. Nem éppen gondtalanul. A Textilgyár vezérkara például hallani sem akart egykori játékosaik (a női csapat tőlük került át a klubhoz) munkaidő-kedvezményéről. Enélkül pedig A-osztályos álmokat szőni nem lehetett... Megoldódott, persze, hogy megoldódott a probléma. Egy telefon onnan fentről, egy ,,szőnyegre hívás", egy... és ment minden mint a karikacsapás. A baj csak az volt, hogy a karika fából volt, vagyis az adott játékoskeret képessége végesnek, behatároltnak bizonyult, ráadásul hiányzott a kellő játéktapasztalata... 1974 végelszámolásánál egybehangzóan fogalmaztak: a kitűzött célt elértük! A-osztályos maradt a birkózócsapat, B-osztályba jutottak a labdarúgók, a férfi kézilabdázók.

Az idő kereke nem állt meg, tovább pörgött. A következő bajnoki év bebizonyította, hogy labdarúgásunk nem volt érett a B-osztályra (a feljutás elsiettetett lépés volt, a vezetés pedig felkészületlen a nagy feladatra), a csapat kiesett. A vezetők egy esztendő tapasztalatával a hátuk mögött, a játékosok pedig új edzővel, Constantin Popescuval, a közkedvelt Titi bácsival újra nekirugaszkodtak a feljutás göröngyös útjának (és micsoda göröngy állta útjukat mindjárt a rajtnál: Szé­kelyudvarhely—OSC 5—0), s hogy milyen bravúros menetelést vágtak le, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a két évvel később megszerzett B-osztályos ötödik helyük. A maguk rendjén mind női, mind férfi kézilabdázóink szilárdan őrizték helyüket a B-osztály középmezőnyében, a birkózók pedig, ha borotvaélen is táncolva, de megőrizték helyüket a sportág felső házában.

Egyáltalán nem volt könnyű az indulás, önkeresés. A küzdelem, a harc viszont ennyi sok év után megszépültnek és mindenképpen nemesnek látszik.

Úgy érezzük, a szándék, mellyel életre hívták a klubot, s mely szándékot a kitűzött célokba rögzítettek, akkor helyénvaló volt. Nem vitás, csak egy nagyon erős és minden tényező által támogatott klub biztosíthatott feltételeket, lehetőségeket a város és a megye sportmozgalmának ahhoz, hogy előbb megközelítse az országos élvonalat, majd fel is zárkózzék a legjobbak mezőnyébe. Ezért is mondjuk, hogy a megalakulást követő

a maga tapogatózásaival, önmaga keresésével együtt teljesítette a hozzáfűzött reményeket, megfelelt a kor igényeinek, más szavakkal fogalmazva megteremtette az alapot az előbbre, a fennebb lépéshez. És most nézzük hőseit (ábécésorrendben): birkózók: Aczél Ferdinánd, Ádám Ferenc, Balogh Sándor, Bálint György, Cserei György, Cserei Kálmán, Marcel Drugea, Ecklinger Endre, Fancsali Lajos, Kuti György, Sándor Lajos, Ion Vlădăreanu, kézilabdázók, nők: Balogh Mária, Csillag Judit, Görgényi Hajnal, Jablonszky Mária, Józsi Jolán, Kolcza Erzsébet, Kopacz Valeria, Oláh Mária, Pappné Bálint Irén, Szakács Ibolya, Török Mária... férfiak: Budai Lajos, Ceangău Sándor, Csatlós Imre, Csatlós Lajos, Cséplő Sándor, Dálnoki Sándor, Frenkó István, Kuhn Tibor, Ráduly György, Ruzsa István, Alexandru Stamate, Victor Stanciu, Vida Ödön, Ion Vlădescu... labdarúgók: Antal Béla, Benczik Lajos, Biszok András, Bokor András, Bosin Imre, Dénes János, Hegyesi Lajos, Elekes Tamás, Fogarassy József, Goga György, Ioan Ispas, Kerekes Ágoston, Polgár László, Salamon Albert, Ion Sărac, Sebestyén Dénes, Siklódi Ferenc, Ştefan Simion, Szabó Sándor és még sokan mások.