Olvasólámpa: Tója vagy tottja? (Megjegyzések a gyarmatáruról. Első nekifutás)

Kettő. Hogyan? A könyv megfelel a huszonkét évvel ezelőtt meghirdetett nagyralátó programnak. Alcíme: ,,a" ,,romániai" ,,magyar" ,,irodalom" ,,története". Két részből áll, az első, a Tója? nagyobb, helyenként pamfletbe átváltó esszéket tartalmaz, sugallva, hogyan is képzeli Láng Zsolt a romániai magyar irodalom egyelőre megíratlan történetét. Az idézőjeleket elhagytuk, hiszen itt is a gyarmatáruról van szó, tehát a nevezett irodalom termékeiről, múltjáról, jelenéről, a nyelvről, a nemzeti hagyományról, elődökről és kortársakról, arról, hogy Láng, a gyakorló próza- és újabban drámaíró miként is képzelné ezt az egyelőre megíratlan történetet. Mivel többszörösen is érintett vagyok, gondolkoztam, írhatok-e egyáltalán erről a könyvről. Végül, némi tépelődés után, úgy döntöttem: igen. Már csak azért is, hogy felhívjam rá a figyelmet.

Három. A tükör. A könyv számtalan részlete, kihívó megállapítása vitára ingerel, de úgy gondolom, ez természetes, s igazán méltányolni tudom a szándékot, ami a prózaírót arra ösztönzi, hogy kritikákat is írjon, sőt, napi kritikákat is, mely többszörös kihívás. A szándék és az eredmény, jelentés a gyarmatáruról, azért is érdemel figyelmet, mert nálunk — itt, ahol vagyunk, ki(es) hazánkban — a kritika és a napi kritika a legelhanyagoltabb műfajok közé tartozik. Ami oda vezet, hogy meglehetős zavar uralkodik, az értékrend összekuszálódik, a kánon összhangzattana sem alakul ki, az irodalom önképe kusza, táborok jelennek meg (részben itt is másolva a magyarországi, egymásra csúszó szituációkat), a gyarmatáru alkotói elbizonytalanodnak, nem látják magukat, mert nem látják azt sem, hogy a világ milyennek látja őket. És tükör sincsen, hogy más egyébről — arról, hogy mit esznek, miről álmodnak, hogyan élnek, mit akarnak eme alkotók — ne is beszéljünk. Noha kellene. Soha nem volt időszerűbb, mint most Bajza József felhívása: ,,kritika kell közöttünk".

Négy. Kik vagy ki? Láng Zsolt érzékeny membránként reagál a művekre, de nem rejti véka alá — elfüstölögtek az erdélyi vékák alól a mécsesek — azt sem, hogy milyennek képzeli a romániai magyar irodalmat, már amennyiben gyarmatosítója… Igen, itt is többszörösen érintett vagyok, tágabban, könyveimen túl elképzeléseimről is ír. Általa recenzált könyveimhez, a félreértések elkerülése végett, irigylésre méltó empátiával viszonyul. Láng egyik kritikusi erénye épp az empátia. De provokatív is, a termékeny feszültséget épp az okozza, ami a könyv nagy erénye, hogy időnként a nyitó esszében is, ahol tágabban fejti ki, hogyan látja és hogyan képzeli az irodalmat, amelynek gyarmatosítója vagy gyarmatosítottja, a debatteri szándék dominál. Ezért csodálkozom — és ez is sokat elárul állapotainkról —, hogy a kötet a könyvhétre került a standokra, de eddig csak egyetlen recenzió jelent meg róla az ÉS-ben, Parászka Boróka jegyzi, noha amikor a vonaton hazafelé jövet el- és újraolvastam (hiszen az írásokat a Látó és az Élet és irodalom közölte az évek során, s a kritikák a könyvek megjelenésének kronológiáját követik), azt hittem, ha valami, akkor ez a kötet nagyot fog szólni, és termékeny vitát indít el. S akkor a megállapítás, mely vitára ingerel, egyúttal segítve azt is, hogy pontosabban, félreérthetetlenül fogalmazzam meg magam: ,,Mózes Attila, Egyed Péter, Bogdán László novelláinak kérdése: kik vagyunk?, nem: ki vagyok? Hőseik a kollektivitás függvényében kialakult konvenciókban gondolkodnak, kamaszok módjára, akiket atavisztikus impulzusok terelnek egy csapatba. Az egyéni azonosságtudat elvesztésének gondolata a kollektív azonosságtudat elvesztésének gondolataként kínozza őket, pontosabban önazonosságuk meghatározásakor előbb-utóbb égre-földre keresik azt a kollektivitást, amelynek majd a keresett identitás alárendelhető..."

Hosszabban is lehetne idézni, de ennyi elég ahhoz, hogy ellentmondhassak: nem, én ezt nem így gondolom, nem így gondoltam, s úgy tűnik nekem, a megnevezettek sem. Hogy hogyan gondoltuk, benne van akkori írásainkban, könyveinkben is, ha ezt így is lehet látni, ha ez így kiolvasható belőlük, akkor többszörösen is skizofrén helyzetbe kerülve állapíthatom meg, valahol utat tévesztettünk, azonosságot csak azért nem, mert az nem is volt nekünk, hiszen kerestük, noha akkor még volt utunk. Az ellenvélemény kifejtése túlnő e recenzió keretein, de elodázhatatlan. Láng, akárcsak nagy elődje, Szőcs István, kérlelhetetlenül őszintén fogalmaz, ez legfőbb kritikusi erénye, s könyve az első olyan, 1989 után íródó, figyelembe veendő kísérlet, amely megpróbál őszintén beszélni a gyarmatáruról, s megpróbál érvényesíteni egy azonos nézőpontot a műbírálatok hosszú során át. Ezzel sokszor egyetértünk, máskor nem, de ellenvéleményünk kifejthető. Ez a szabadság!…Többek között én soha nem gondolkodtam azon, hogy gyarmatosítója vagy gyarmatosítottja leszek-e ennek az irodalomnak, megpróbáltam, Mészöly ars poeticája szellemében, körön belül kívül maradni, művelője és olvasója — néha kritikusa — lenni, kritikusként a művekre koncentrálni… Ez az, ami Láng Zsolttal összeköt, ami elválaszt, arról máskor és másutt.