Kegyelet és kegyeletsértés (Határhelyzetek)

József Álmosnak a háromszéki országzászlók történetét bemutató könyvét lapozva veszi észre az érdeklődő, hogy az angyalosi emlékmű művészi értékét tekintve mennyire kiemelkedik a hasonló témájú térplasztikai alkotások közül: nem egyszerű zászlótartó talapzat ez, hanem az I. világháborús hősök emlékét megörökítő monumentális mű. Fő oldalán Magyarország patrónája, védőszentje, egy Má­riát, vagy tetszés szerint angyalt ábrázoló női alak védelmezően tartja kezét, leplét a fehér márványba vésett névsor felett.

Miután ránk szakadt a második nagy háború, és az is magával ragadta az angyalosi áldozatokat, ezek névsora is rákerült az emlékműre.

Hogy mennyire megbecsült emlékműve az angyalosi közösségnek, erre puszta léte a bizonyíték: amíg máshol, előfordult hogy magyar segédlettel zúzták tönkre, rombolták le az országzászlótartó, emlékműszerű alkotásokat, addig Angyalos népe — akárcsak a szomszédos Gidófalva — évtizedeken át dédelgetve őrizte emlékművét, pedig ebben a térségben, Angyaloson és Gidófalván igazán dúlt a harmadik világháborúnál is több kárt okozó, emberéleteket követelő osztályharcos kommunizmus. Emlékszem, annak idején D. M., a megyei kultúra vezetésének második embere — jóhiszemű román férfiú — kérdezte, mit jelent a ,,röge" szó, amelyet az angyalosi emlékmű talapzatán olvasott. Elmondtam, hogy a hatvanhárom vármegye röge a történelmi Magyarország 63 vármegyéjéből származó föld, amelyet 1940, a második bécsi döntés után Észak-Erdély majdminden településén épített országzászlótartó, emlékműszerű talapzatokba helyeztek el. Megbízatásból gyűjtötte a különböző emlékjelek feliratait (a temetőkben is), de — tisztességére legyen mondva — az angyalosi emlékmű továbbra is háborítatlanul a helyén maradt.

A történet önmagában is figyelemre méltó, és az erdélyi együttélés alapelveihez igazított magatartás volt az ,,átkos" éveiben is, de én most nem csak ezért idéztem.

Valamikor, a vidék villamosításának — egyébként tiszteletre méltó — lázában falvainkon minden kisebb tér közepébe becövekeltek egy-egy betonkolosszust, amelyre összekuszált drótgubancokat bogoztak.

Nem a Vasgárda és nem a románok, hanem a mi magyarjaink is, vagy ezek főnökei, akikben nem volt annyi kegyelet és esztétikai érzék, hogy az emlékműveket, vagy akár az üres tereket ne tegyék tönkre ezekkel a rondaságokkal. Jobb helyeken már rég a föld alá dugták ezeket a tájesztétikailag oda nem illő, égig érő betonherkentyűkre aggatott huzalokat.

Az egész térségben — a megyében, Székelyföldön — alig lehet egy olyan látószöget találni, hogy műemléképületeket, templomokat, emlékműveket fényképezni lehessen a félelmetes anyagpazarlásra valló gigantikus oszlopoktól, és az ezekre felaggatott drótgubancoktól.

Ez aztán Angyaloson halmozottan jelentkezik: a betonborzadály mintha vonzaná magához a kis teret s ennek fő elemét, a szép háttérépületet tönkretevő valamiket: az üveg és bádog autóbuszmegálló is idekerül, a telefonfülke is, a lovakat vagy a gépkocsikat is ide „kötik", és „megölik", közönségessé teszik azt az ereklyeemlékművet, amelyet D. M. valamikor nem árult el, mert volt benne kegyeleti érzés, emberi érzelem.

Az angyalosi emlékműnek arcát adó dr. Imreh Barna Közösségi Ház jó ízléssel és érzékkel felújított épület, a mögötte lévő templom méltóságot, erőt és ősiséget sugárzó építmény, tovább lépve az elektronikus világhálóra is feltett honlapjuk, a HANG a modernizációnak a jele, s ezek együttese a nagy múltú falu élni akarásának üzenetét hordozza.

Micsoda kár, hogy ott éktelenkedik az a böhöm oszlop, és micsoda bosszúság, hogy éppen a település eme kulcshelyén szinte járhatatlanul tönkre rongyolódott az út.

Talán a vízvezeték elhelyezése után „megjavul" az út is, de mi lesz ezzel a ronda oszloppal?