A személyi okmányok megszerzéséért (Segítő program)

És ha már a dokumentum birtokában vannak, azt kell megértetni velük, hogy okmányaikat meg kell őrizniük, ráadásul nem is akárhogy, hanem jó állapotban. Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokat szerzett a sepsiszentgyörgyi Pro Nobis Egyesület az elmúlt időszakban annak a programnak a keretében, amely decemberben ér véget, és célja segíteni azoknak a roma személyeknek, akik személyi okirataik hiányában ki vannak zárva bizonyos juttatásokból.

A Kovászna megyei roma közösségek helyzetének javítása elnevezésű PHARE 2005-ös pályázat hét háromszéki települést érint, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyborosnyót, Kőrös-patakot, Előpatakot, Hidvéget, Nagybacont és Bölönt, ahol a Pro Nobis Egyesület munkatársainak ez irányú tevékenységét egy-egy roma tanácsadó segíti. Ők térképezik fel, településükön kik azok, akiknek valamilyen személyi okiratuk hiányzik, vagy mert soha nem volt, vagy mert elveszítették, illetve gondatlanság miatt olyan állapotba került, hogy érvényét veszítette. Kiderült, az önkormányzatok csupán az esetek töredékéről tudnak, a januárban indított program eddigi kilenc hónapjában a civil szervezet munkatársai 564 személyi okmány hiányát jegyezték említett hét településen. Ezek kétharmada születési bizonyítvány, a többi személyazonossági kártya, a házasságlevelek többnyire rendben vannak, és mivel a külön élő házastársak szétköltözésük után sem válnak el hivatalosan, ez az okirat esetükben gyakran nem fedi a valóságot, de nem is igazán használják.

A pályázat pénzügyi kerete lehetővé teszi, hogy az okmányilletéket az alapítvány fizesse a romák helyett, de a büntetés, illetve az utazás költségei (születési bizonyítványt csak személyesen, illetve gyermek esetében a törvényes képviselő kérhet) ebből nem fedezhetőek. Emiatt gyakran előfordul, hogy egy elindított folyamat abbamarad, mert az érintett adott időben nem jelentkezik a hivatalban, sőt, otthonában sem lehet megtalálni, ugyanis a megegyezés ellenére napszámba ment, mondván, a papírral nem lehet megetetni a gyermeket, de a munka béréből vásárolt élelemmel igen.

Nos, ennek a programnak akkor sem lesz vége, amikor az eddig felderített eseteket mind megoldják — közel felén már túl vannak —, mert mindig lesznek, akik elveszítik irataikat, szüléskor eltűnnek a kórházból, és a gyermek egyéves kora után már csak törvényszéki végzéssel lehet beíratni, amit segítség nélkül ezek az emberek nem tudnak megtenni. Éppen ezért folyamatosan képezik a jelenlegi roma munkatársakat, hogy az alapítvány kivonulása után is el tudják végezni ezt a felderítő és hivatalos ügyeket intéző munkát, szorgalmazzák, hogy az önkormányzatok alkalmazzák őket, így egy időn túl pontosabb lesz a nyilvántartás és kevesebb a jogi rendetlenség. Ami nem csak a személyekre vonatkozik, hanem a birtokra is, a telkekre, ingatlanokra, putrikra, amelyek közül kevésnek rendezett a tulajdonjogi helyzete.

Igaz, hogy egyelőre csak hét településen indult be az okmányszerző gépezet, igaz, hogy még csak nógatásra és anyagi segítséggel rendeződnek a dolgok, de ha egyik Gábornak lesz személyazonossági igazolványa, munkakönyve, gyermekeinek állami segélye, akkor a másik Gábornak is kell, és ebben az esetben a ragadós példa abban segíthet, hogy a velünk és köztünk élő romák ugyanazokat a jogokat élvezzék, mint a velük azonos szociális helyzetű magyarok és románok. Ha ennek megszerzésére maguktól nem képesek, jobb segíteni őket, hogy megtanulják a jogrendet, mint arra várni, hogy mikor csaphatunk le rájuk, mert valamit nem tartanak be. És mi tagadás, nagyobb a hajlandóság a társadalomban az utóbbira, mint arra, hogy elmagyarázzák, jogaik nekik is éppúgy vannak, mint másoknak, de ennek feltétele a kötelességek betartása, ezek közé tartozik a személyi igazolványok pontos rendtartása és ellenőrizhetősége. Enélkül káosz uralkodik a jogrend helyett, és esetükben nem kizárt, hogy adott jogszerű juttatás megtagadásánál az erőszak lesz úrrá. Ezt viszont senki nem akarhatja, legyen az cigány származású, magyar, román vagy akármilyen nemzetiségű állampolgár.