Apró, fekete bogyók (Legelő — telekárban)

Az ellentmondásos törvénykezésről van szó, mely viszonyaink közismert jogi kiforratlanságára vall. Örvénylő telekügyek, elszabadult földspekuláció tombol a határban, miközben áttekinthető, ésszerű fejlesztési tervek után kiáltanak a jobb sorsra érdemes települések, mind a községhez tartozók, mind a szomszédos megyeközpont.

Illyefalva két szokatlan és ennek megfelelően nagy feltűnést keltő lemondással hívta fel magára a figyelmet az utóbbi években. A 2000-es helyhatósági választások előtt a helyi tanács, tavaly, szintén mandátuma lejárta előtt, a polgármester adta vissza megbízatását. Mindkét lemondás nagy megütközést keltett, máig sem tudták feldolgozni az emberek, mivel egyik sem hozott megoldást a vitatott kérdésekben, sőt, ha lehet, még jobban összekuszálta a dolgokat. Fodor Imre függetlenként megválasztott mai polgármester, korábbi alpolgármester így foglalja össze a ügyekkel összefüggő történéseket:

― A Szalomér nevű magánnegyed létrejötte után, amit Silviu Manole alapított, az országút mentén vásárolt területére Darciuc rendőrtiszt kért beltelkesítést. Az akkori tanács elutasította e szatellittelepülés tervét, az infrastrukturális költségeket nem tudta volna vállalni. A kérvényező beperelte a tanácsot, és megnyerte a pert. Pedig ― akár meg is mutathatom ― a tervet legfeljebb piszkozatnak lehet minősíteni. A tanácsot tehát kötelezék, fogadja el az ő körzeti rendezési tervét (PUZ). Ezt követően jelent meg Ciprian Vrînceanu igazgató és Rétyi Ödön, előbbi Szentkirály fölött, utóbbi a Benedek-mezőn kívánt beltelkesíteni. Akkor mondott le a tanács, ami azt jelentette: vegye már észre a megyei önkormányzat vagy a fölöttes szervek, mi folyik itt, és ezzel szemben mi az állásfoglalásunk. Lehet, az akkori tanácsnak szaktudása sem volt elegendő e dologban. Az ügyek ma is nagyon zavarosak. No, de szamárbőgés nem hallatszik a mennyországba, ahogy mondani szokás. A tanács lemondását nem követte a polgármester lemondása, mint elvárták volna. Az új tanácsi választásokig hat hónapon át a polgármester egyedül kormányzott, és saját rendeletével szerre jóváhagyta a két benyújtott rendezési tervet. 2004-ben új tanácsot és polgármestert választott a község, a beltelkesítés a kampány egyik fő témája volt, az új önkormányzat elfogadott egy állásfoglalást, hogy új negyedeket, lakóparkokat nem kíván, csak ipari, gazdasági létesítményekhez adja hozzájárulását. Igen ám, de a Benedek-mezőn megjelent egy brassói vállalkozó, aki újabb terület beltelekké nyilvánítására nyújtott be igénylést. Elutasítás után beperelte a tanácsot, hatalmas kárpótlási igényt jelentett be, és megnyerte a pert. A tanács lekéste a határidőt, bár a megfelelő irat elkészült, a postázásba hiba csúszott. No, megvolt a precedens.

A Benedek-mezei ügy végkifejlete, sajnos, rossz ómennek bizonyult, akik azóta földet vettek a község határában, és ingatlanbefektetőként lépnek fel, azok mind az akkori mintát követik, miként a legújabb fejlemények bizonyítják. Öt-tíz hektáros terület beltelkesítésére az új választásokat követően is többen pályáznak, 50―100 vagy még több telekre osztott újabb magánnegyedeket hoznának létre az erdő alatt, a régi Szalomér két oldalán, mások az országútig nyúló részen vásároltak meg földeket, és készítettek rá övezeti rendezési tervet. A befektetők saját maguk vagy közvetve a tanácsi választásokon is részt vettek, támogatták vagy gáncsolták a jelölteket, egyiküknek sikerült tanácstagságot is nyernie. A polgármester szerint:

― A határ város felé eső részét szinte teljes egészében felvásárolták, beltelkesíteni szeretne Vrînceanu, Ötvös Mózes, Péter János és mások.

A tanács eddig több tervet elutasított vagy kedvezőtlenül véleményezett. A polgármester azt szeretné, ha jó munkaviszonyt alakíthatna ki a tizenegy tagú tanáccsal (melynek különben öt RMDSZ-es, négy MPP-s és két D-LP-s tagja van), és ha az tevékenységét a törvényes előírások szigorú szem előtt tartásával fejtené ki. A napokban derült ki és tudta meg a tanács, hogy az elutasított tervezetek képviselői közül ketten kártérítési pert szándékoznak indítani a polgármester ellen több százezer eurót követelve. Arra hivatkoznak, hogy költségekbe verték magukat, az övezeti rendezési terv sokba került, a káruk nagy, rá­adásul a korábbi tanácsoktól már kaptak biztatást.

Nos, a követelt összegek új dimenziót adnak a vitának. A polgármester, érthetően, nem vállalhatja a döntés felelősségét egyedül, nem is az ő dolga tulajdonképpen, hanem a tanácsé. Támaszért, felvilágosításért a felső, megyei és az országos szervekhez is fordulna. (Csak ne azok véleményezték volna kedvezően az elkészült rendezési tervet!) A kártérítés összegénél semmi sem jelzi különben jobban, mekkora a tét. Az ingatlanbefektetés ma a legjobb üzletnek számít a régióban (pár évvel korábban óriási, százszoros haszonkulcsról írt a helyi sajtó, most sem lehet sokkal kisebb), a legnagyobb vagyonok ebből születtek a környéken.

(Persze, hiba lenne csupán e szemszögből vizsgálni a kérdést, városfejlődési imperatívusz is dolgozik a mélyben. De ez önmagában egyoldalú megközelítése a jelenségnek. Különben a szakszerű, szabályos és nyugati értelemben vett ingatlanfejlesztésről még lesz szó a továbbiakban.)

A felkeresett tanácstagok meglehetősen óvatosan kezelik e kényes ügyeket. Dr. Para János családorvosnak az a véleménye, több segítséget kaphatnának a megyei szervektől. ,,Meg kellene beszélni, községfejlesztést akarunk-e, vagy valami mást." Korábban szavaztak már meg kényszerűségből is tervet, mert különben ,,tanácstagonként hatvanmilliót kellett volna fizetnünk kárpótlásként". Kádár István a korábbi tanácsi álláspontot helyesli, mely arra szólította fel a befektetőket, hogy a történelmi településen belül építkezzenek, mert a tanács bent kíván fejleszteni, illetve munkahelyteremtő beruházásokat támogat csak, úgy a hatalmas infrastrukturális kiadások terhei sem lehetetlenítik el a helyi költségvetést. (Itt érdemes közbeszúrni: a magánnegyedek potenciális lakói viszont korántsem illyefalvi lakosok óhajtanak lenni, ők tulajdonképpen a megyeszékhelyhez közel kerestek házhelyet, és oda kívánnának tartozni. A szatellittelepülések tehát egy területi kiigazítás lehetőségét hordják magukban.) Persze, egy magánnegyed csatornázása, úthálózata, vízvezetékének lefektetése horribilis összegekbe kerül, s az urbanizálódásnak e fázisa a meglévő falvakban sem fejeződött még be. Kádár az egész községi nyilvánosságot, az egyházakat is bevonná a vitába és a döntésbe, s figyelembe kellene venni, szögezi le, hogy ,,végvár vagyunk". Nos, nem lehet vitás, hogy a község fejlesztése, az ott élők létfeltételeinek alakítása, a befogadás vagy be nem fogadás kérdése felől dönteni maga a mai lakosság az illetékes.

De egyéb érdekek és szempontok is felmerülnek.

Ezen a ponton a riporter új kérdésen kénytelen töprengeni: hogy van az, hogy a befektetők kész urbanisztikai tervekkel érkeznek a helyi tanácshoz, melyet mintha derült égből érne ezáltal egy villámcsapás? Hogyan nyilváníthat valaki egy szántót vagy legelőt csak úgy, önhatalmúlag vagy fölöttes szervek közreműködésével lakóövezetté anélkül, hogy arról a határrész közigazgatási választott szerveinek tudomásuk lenne vagy ahhoz hozzájárultak volna? Nem fordítva működik-e itt minden? Miért az az utolsó a jóváhagyások sorozatában, akinek pedig elsőnek, sőt, legeslegelsőnek kellene lennie?

Nos, a megyei urbanisztikai osztályra is eljutott már az illyefalvi ügy. Bíró Donát főépítész, bár egy éve áll a hivatal élén, a riporter e talány elvi vonatkozásait firtató kérdésére, mely szándékosan kerülte a helység megnevezését, rögtön annak földrajzi megjelölésével válaszolt.

Szerinte hivatala nincs könnyű helyzetben: a törvény ugyanis nem egyértelmű. Vita folyik afelől, kinek mi a hatásköre egy hasonló folyamatban, mi a helyi polgármesteré, mi a szakbizottságé és mi a helyi, valamint a megyei tanácsé. A dilemma tisztázása végett maga konzultált szomszéd megyei szervekkel, és arra a következtetésre jutott, hogy hasonló esetek megelőzése érdekében ezentúl, ha egy befektető övezeti terv (PUZ) jóváhagyását igényli tőlük, előbb minden esetben kérik a helyi tanács beleegyezését. Elmeséli, mit tapasztalt e téren egy nyugati országban. Ismerőse telket vett házépítésre, kihajtottak terepszemlére, s mit látott: a házhelyhez már akkor aszfaltos út vezetett, ott volt a telken a villanycsonk, a víz- és a gázcsonk a csatornázással egyetemben, az illetőnek csak be kellett kötnie a saját háztartását, ha az elkészült. Hát ilyen a nyugati ingatlanbefektető, és ilyennek kellene lennie nálunk is, ha az áruba bocsátott telek közművesítettségének követelménye egyértelműen és kivételek kizárásával szerepelne a jogszabályban. (Az esti híradóban látom, hogy a szakminiszter maga is kikelt a kivételezések rendszere ellen.)

Feltehető a kérdés: ha erre egyelőre törvény nem kötelezi a befektetőt, akkor vajon nem pontosan ezt a kiskaput használják ki sokan a gyors meggazdagodásra? Nem ettől lesz az a telekspekuláció táptalaja, sőt, valóságos melegágya?

A kérdésre, hogy a már kiadott engedélyek beilleszthetőek-e a ma érvényes, mégoly tökéletlen, de mégis létező általános rendezési tervbe (PUG), a főépítész megjegyzi: szükségét látja egy új és alapos megyei fejlesztési terv kidolgozásának, melyet aztán le lehetne bontani régiókra, településekre. Miként Brassó megyében látta egy, a metropolishoz tartozó faluban: az építési engedélyeket apró részletekig kidolgozott, már megvont utcahálózattal rendelkező területre adják ki, nem úgy, mint nálunk. Lásd a Kolcza-tagot, ahol utcát építeni sem lehet maholnap a sok összevissza meredező kerítéstől.

A riporternek ezek után egy dolga maradt: kimenni az erdő alá, ahol az ablakgyár környékén, jobbról és balról, fölötte és alatta magánnegyedeket vizionálnak a ma rendezési terveiket érvényesíteni akarók. Gyönyörű a kilátás az Olt völgyére, megejtő a látvány a Baróti-hegyek lankáiról, ahol a szépmezői sík fölött a szemközti havasok csipkézte látóhatárig száll a tekintet. Ki ne szeretne innen kinézni családi háza ablakán? A már fungáló magánnegyedben viszont, a Szalomérben, ahol pár víkendház mellett első osztályú villák is épültek már, valamint egy díszcserjekertészet, a villanyt kormánytámogatásból kivezették ugyan, a vízmosásos út viszont kővel van felszórva, s a csinos házakhoz illő korszerű úthálózat ígéretnél nem egyéb, ráadásul a vizet kutakból nyerik a telepiek, olyik száz méter mély, a telkek sarkában pedig emésztőgödrök éktelenkednek! Magyarán: a középkorinál csak egy fokkal jobb a helyzet. A szakember szerint e gödröket például öncsalás célszerűnek nevezni, kimondottan szennyezik a környezetet, és mérgezik a vizet, ezért legalább az újabban megjelent, ún. egyéni, korszerű szennyvíztisztítók beszerelését kellene megkövetelni ott, ahol a csatornázás még biztosan sokáig várat magára.

No de mindez csak egy példa. A ma legelők borította dombháton, mely a térképeken már parcellákra és utakra, közterekre osztottan, telekszámokkal ellátva ékeskedik, a valóságban ősi érintetlenségében nyúlik el az őszi napsütésben, rajta juhsereg legel, és az elemi elvárásként megkívánt közművesítés helyét sok apró, fekete bogyóval szórja tele.