Padon ülve, szemlélődve

És Baracskai bácsival együtt néznénk a sietőket, a lassan, komótosan ballagókat, a cammogókat, a rohanókat, a hangoskodó, viháncoló csitriket, a mutáló hangú kamaszokat, a tízóraijukat majszoló kicsiket, néha egy-egy vékony káromkodást is eleresztenénk, csendesen, katolikus ember módjára — de legfőképpen azért mégiscsak figyelnénk, mindent és mindenkit szemügyre vennénk.

Fekete Vince is ezt teszi. Annyi különbséggel csak, hogy miközben a padon ül és figyel, egyúttal tükröt is tart kezében, hogy aki belenéz, pontos képet kapjon erről a világról: a székelyföldi ember hétköznapjairól, életteréről, szokásvilágáról, gondolkodásmódjáról, az őt foglalkoztató gondokról. És közben magunkra ismerünk — vagy szomszédunkra, sógorunkra, anyósunkra, oktatónkra —, ahogy be-betérünk az éléskamrába egy korty kisüstiért, éppen korhelylevest kérünk az asszonytól, enyhítendő a másnaposság kínjait, a kocsmában ülve fogalmazunk meg okosabbnál okosabb gondolatokat, disznóvágásra készülődünk, locsolni megyünk. De akkor sincs baj, ha magunkat látjuk a tükörben: olyan ez a világ, amilyen, de azért ,,nem es dicsekedünk, nem es panaszkodunk, nem es siránkozunk. Pedig nem könnyű. De együtt, egy szó, mint száz, jól elvagyunk, no."

Fekete Vince tárcáit azonban tévedés lenne pusztán egyfajta tükörként értelmezni, amelynek révén a székelyföldi hétköznapok miliője jelenik meg: a szó legigazibb értelmében vett szemlélődésről van szó, amikor nem csak megfigyeli és rögzíti a minket körülvevő világot, de elgondolkodik rajta, viszonyul is hozzá. Derűvel, nosztalgiával, jóízű nevetéssel, szomorkás múltba révedéssel, finom iróniával, maró gúnnyal, keserű kritikával. A környező világról nem csak ,,hangos képet" ad, hanem élő kapcsolatban áll vele. Megjegyzéseket fűz hozzá. Felülről szemléli, hideg távolságtartással, hogy aztán ismét alászálljon, megértéssel, könnyeden meséljen. Elmélkedik közben, értelmez egy-egy szót, mozzanatot, magyarázatot keres, hasonlóságok után kutakodik. Rögzít, könyörtelenül, pillanatképet készít, az ízes-zamatos nyelv pedig néha egy-egy cifra káromkodást is megbír, és szinte fel sem tűnik, hogy az intertextuális utalások révén beszüremkednek költők, írók szavai, sajátos jelentést kapva ebben a nyelvi közegben. Fekete Vince tárcáinak egyik legnagyobb erénye éppen a nyelvezet: ez a színes, zamatos, a köznyelvet az irodalmival mesteri módon összehangoló, a különböző regisztereket kombináló nyelvezet, amely a humor forrása mellett egyúttal a világ és az emberek bemutatása, de főként az irónia eszköze. És éppen a beszédmódok váltakozása miatt válik élvezhetővé a tárcakötet: néha a kedélyes hangon mesélőt halljuk, máskor nosztalgiát vélünk fölfedezni, amint egy már-már idilli, otthonos világ elevenedik meg, amelyben a humor a sajátos, mélységesen emberi értékrend része, de van, amikor az elkeseredés érződik, amikor az alig kihallható gúny, a finom irónia nem elég az emberi gyarlóságok bemutatására, például amikor lopunk, ,,mint a hájdermenkő", ,,...mert ez a trendi, mert szegénység van, mert a tisztességnél többet ér a szerzés öröme, mert a saját kevésnél többet ér a tetemes másé, s mert a becsületnél — kihaló állatfajta — a becstelenség, a gyámoltalanságnál az ügyeskedés, a rátermettség, a smekerség".

És az már csak ráadás, hogy megtudjuk, miként kell boldognak lenni, hogyan bánjunk az emberekkel, milyen a barbi-nemzedék, a valutakereskedők, mit kell tudni nőkről és férfiakról, milyen a helyi ember természete, és mit írna P. E. grófnő Mikes Kelemennek. Mert tarka ez a világ, sokféle ember lakja, és a padon ülni jó. Különösen ha Fekete Vince tárcanovelláit olvassuk.